Rio de Janeiro alapítása és a házasságmániás francia

1565. március 1-én, vagyis éppen 452 évvel ezelőtt szánták rá magukat a portugálok arra a történelmi tettre, hogy várost alapítsanak a Süvegcukorhegy környékén. Nem sok kedvük volt hozzá, de a franciák addig piszkálták őket, hogy végül muszájból meglépték, ami meg volt írva a nagykönyvben: hiszen azt senki sem kérdőjelezheti meg, hogy azon a tájon mindenképpen alapítani kellett egy várost.

Most próbáljuk meg házak és Krisztus szobor nélkül elképzelni.

Igaz, hogy a névadásban kicsit melléfogtak, mert 1502-ben, mikor először pillantották meg a Guanabara-öblöt és környékét, arra a téves következtetésre jutottak, hogy egy folyótorkolatot látnak (nyilván abból indultak ki, hogy a Tejo hogy néz ki, mikor találkozik az óceánnal), így Január folyónak keresztelték el a helyet. Később ugyan kiderült, hogy folyó ott nincs, de annyi nevet kellett adni mindenféle falunak, városnak, szigetnek és erődnek, hogy nem szórakoztak az ilyen csip-csup tévedések korrigálásával.

A helyet tehát Brazília “megtalálása” után mindössze két évvel már felfedezték, viszont egészen a század közepéig nem foglalkoztak vele.

Brazília megtalálásának hivatalos dátuma 1500. április 22., de sokan úgy sejtik, hogy a luzitán hajósok korábban is jártak már arra, csak ezt titokban tartották a spanyolok és a világ többi része előtt, hogy azok ne foglalhassák el előttük a területeket.

Úgy látszik, a történelmi tévedés folytán indiánoknak nevezett őslakók számítottak a portugálok érkezésére.

Gondoljunk csak bele, Portugália egy kb. egymillió lakossal rendelkezett akkoriban, amelynek csak kis töredéke utazott össze-vissza a világban, Dél-Amerikától Japánig: egyszerűen nem volt kapacitásuk 50 év alatt elfoglalni az egész brazil tengerpartot.(Érdemes ránézni a térképre, hogy érzékeljük, mekkora partszakaszról beszélünk – egyben azt is megnézhetjük, milyen indián törzsek várták tárt karokkal a hódítókat.)

A XVI. század közepén a portugálok észak-keleten (Nordeste) vetették meg a lábukat, ahol a kormányzóság is székelt (Salvador városában), illetve São Vicente környékén, a későbbi São Paulo-hoz tartozó tengerparti sávon állomásoztak és tevékenykedtek. Mivel a felfedezésekkel egy csomó izgalmas terület vált hozzáférhetővé, a bőség zavarában a portugál korona azt se tudta, hová kapjon. Úgy ötven évig Dél-Amerika nem számított prioritásnak.

Salvador városa a XVII. században

A franciák azonban szemfülesebbek voltak és az indián törzsekkel is könnyebben barátkoztak, mint a luzitánok (nem kizárt, hogy már a portugálok előtt felfedezték a környéket). Egy Nicolas Durand de Villegaignon nevű úriembernek jutott az a megtiszteltetés, hogy alapos felderítési munkálatok után 1555-ben csapatával két szigetet is megszálljon a Guanabara-öbölben. Nem meglepő módon ma az egyik szigetet éppen Villegaignon-nak hívják, bár nem tudom, a brazilok hogy szokták kiejteni ezt a hangzatos francia nevet.

A szigetek elfoglalása azt a célt szolgálta, hogy a franciák létrehozzák a fellengzősen Antarktikus Franciaországnak elkeresztelt (France Antarctique) gyarmatot.

Az antarktikus szó eredetileg a medve csillagképpel ellentétes, vagyis déli pólushoz tartozót jelent, innen az Antarktisz elnevezés is. A franciák nem csak a déli sarkkörre, hanem jóval melegebb tájakra is alkalmazták ezt a kifejezést.

A portugálok kvázi uralma alá tartozó területek megtámadása persze királyi támogatással történt: Villegaignon II. Henrik francia királytól két felszerelt hajót kapott, és maga válogatta ki legénységét, akik között elítélt bűnözők is voltak – 1555. júliusában hajóztak ki Le Havre-ból. A bűnözők rekrutálását később keservesen megbánta szerintem.

II. Henrik francia király (1547-1559)

Mikor Villegaignon embereivel megszállta a Guanabara-öböl két szigetét, nem számított nagy hátszélre otthonról, de afelől nyugodt lehetett, hogy a portugálokkal ellenséges bennszülött törzsek nem fogják zaklatni, hiszen még arra is sikerült rávennie őket, hogy némi üveggyöngyökért cserébe dolgozzanak neki. Az indiánok azonban alapvetően nem szerettek erődítményeket építeni, és hamar megelégelték a robotot.

Balra Nicolas Durant de Villegaignon, Bretagne ellentengernagya, az Antarktikus Francia Gyarmat megalapítója, jobbra Mem de Sá, a portugál alapítású Brazil Gyarmat harmadik főkormányzója (Sá de Miranda költő féltestvére)

De Villegaignon-nak nem csak indián szövetségeseivel gyűlt meg a baja: egy normandiai tolmácsa is megorrolt rá, mert a parancsnoknak az volt a fixa ideája, hogy aki összefekszik egy asszonnyal, az nősüljön is meg. Egy franciától ez kissé meglepő, főleg, ha azt nézzük, hogy a rendelkezésre álló nők mind bennszülöttek voltak,akiknek a kegyeihez az európai férfiak felesleges papírozás nélkül is hozzáfértek.

A tolmács szerint a szabad szerelem mégiscsak jobban hangzik, mint a házasság béklyója, Villegaignon azonban fafejű volt, és ezzel sikerült kirobbantatnia maga ellen egy lázadást, amelyet ugyan levert, de kénytelen volt felakasztatni néhány renitenst, és vesztett egy csomó embert azzal is, hogy aki tudott, az elmenekült a környező erdőkbe. Ahol utána egyébként ki tudja, milyen keretek között, de a szépreményű franciák együtt éltek bennszülött partnereikkel, csinos mesztic népességet hozva létre arrafelé.

Villegaignon egyébként nem csak a házasságközvetítő szerepéért vált népszerűtlenné, az egyik szövetséges indián törzsnél, a tupinambáknál is kihúzta a gyufát, mert valami érthetetlen okból kifolyólag rá akarta venni őket, hogy hagyjanak fel a kannibalizmussal. Márpedig ebben az illető törzs tagjai nem ismertek tréfát.

Történt egy kísérlet arra is, hogy a franciák megvessék a lábukat a szárazföldön: alapítottak egy Henriville nevű várost (Henrik király tiszteletére), bár vitatott, hogy ez a város tényleg létezett-e vagy csak fikció.

Időközben Franciaországban állandósult a katolikusok és protestánsok közötti harc, és felmerült az a gondolat, hogy Brazíliába kellene menekíteni a hugenottákat. Villegaignon egyenest Kálvinnak írt Genfbe, hogy küldjön pár lelkészt, akik végre fellendíthetik a riói napok sivár lelkiségét. Gaspard de Coligny admirálist, a hugenották vezetőjét, egyébiránt régi ismerősét is megtisztelte egy levéllel ebben az ügyben.

Gaspard de Coligny, Franciaország admirálisa, a hugenották vezetője, aki egy iskolába járt Villegaignon-nal.

A kezdeményezés nem maradt visszhang nélkül: kb 300 ember indult el Dél-Amerika felé abban a reményben, hogy ott vallási türelemmel fognak találkozni. Még nők is csatlakoztak a csapathoz, igaz, hogy csak elenyésző számban. A fehér lányok akkoriban olyan ritkák voltak azon a környéken, hogy biztosak lehettek benne, mint ujjukra tíz jelentkező is jut, és persze nem ám vadházasság céljából közelítenének hozzájuk… Így esett, hogy Brazíliában tartották az amerikai kontinens első úrvacsoráját.

A protestáns kaland azonban hamar véget ért. 1558-ban a lelkészek és társaik úgy döntöttek, hogy nekik mégis elegük van a riói nyaralásból, ugyanis Villegaignon meggondolta magát, és mégis inkább a katolikus dogmák irányába táncolt vissza. Szereptévesztésében inkvizítori allűröket is kifejlesztett magában és arra kényszerítette meghívottait, hogy hitvallást fogalmazzanak. Nemsokára ő maga is visszatért francia földre, és unokaöccsére, Bois-le-Comte-ra hagyta a kvázi gyarmat irányítását.

Jean de Léry Brazíliába tett utazásáról szóló könyve (1578)

1559-ben végre a portugálok is felébredtek. Mem de Sá, a harmadik portugál főkormányzó, kihasználva, hogy egy francia átállt a portugálok oldalára, és értékes információkkal szolgált például arról, hogy mennyire kevés emberrel rendelkezik az ellenség, a főparancsnok pedig épp házon kívül van, úgy döntött, hogy támadást indít a csigazabálók ellen. (Igaz, egy részük történetesen skót volt, és kikérnék maguknak ezt az elnevezést, de ezen ne akadjunk fenn.) A támadásban számíthattak egy új portugál flottára is, így nem volt nehéz dolguk. 1560 márciusában legyőzték a franciákat, ami azonban nem jelentette azt, hogy minden gall hazatakarodott volna: kereskedelmi tevékenységeiket továbbra is folytatták.

Mem de Sá nem akart beletörődni a helyzetbe, 1565-ben unokaöccsét mozgósította (úgy látszik, az unokaöccsök mindig kaphatók ilyesmire), hogy takarítsa el Rio környékéről az újlatin rokonokat, és csináljon végre virtigli portugál várost abban furcsa alakú hegy uralta öbölben, meg a környékén. Estácio de Sá támadásba is lendült, bevette magát a Pão de Açúcar (Cukorsüveghegy) e o Morro Cara de Cão közé, és elkezdett építkezni – egyrészt árkokat ásott, másrészt templomot emeltetett, és néhány házat építtetett, majd az így létrejött sárfészket elnevezte São Sebastião do Rio de Janeiro-nak. Vagyis Januárfolyói Szent Sebestyénnek. Tudom, ez magyarul borzalmasan hangzik, de portugálul nem olyan szörnyű.

Estácio de Sának, Rio de Janeiro alapítójának mellszobra

Hogy Szent Sebestyén neve hogy került a történetbe? Az éppen akkor uralkodó királyt hívták Sebestyénnek, aki sajnos leginkább arról híres, hogy később öngyilkos expedíciót vezetett Észak-Afrikába a mórok ellen, Alcacer-Quibirnél pedig katasztrofális vereséget szenvedett a seregével együtt. Ő is odaveszett, akár a mi II. Lajosunk, bár sokan nem hitték el, hogy valóban meghalt, és azóta is várják visszatértét (ezért kapta a Desejado, vagyis a Vágyott mellélnevet). Mivel Sebestyén utód nélkül halt meg, Portugáliát aztán egy időre bekebelezte a spanyol korona… Mindez azonban 1578-ban következett be, jó 13 évvel Rio alapítása után.

Sebestyén portugál király, akinek tiszteletére Rio de Janeiro-t egy ideig São Sebastião de Rio de Janeiro-nak hívták.

Estácio de Sá egyébként a város alapítása után nem sokkal egy csetepatéban halálos sebet kapott, de ez már mit sem változtatott a tényen, hogy Rio de Janeiro-ban a portugálok vetették meg a lábukat.

Rio alapítása

Rio 1763-ban lett Brazília Gyarmat fővárosa, mégpedig Pombal márki döntése alapján (akit leginkább a lisszaboni földrengés utáni építkezések és a Távora-perben játszott szerepe miatt ismerünk). Rio 1960-ig töltötte be a főváros szerepét, aztán sajnos lecserélték Brazíliavárosra, amelyről inkább nem nyilatkozom… De Rio ma is egyet jelent Brazíliával, sokan tévesen még mindig azt hiszik, hogy a Cidade Maravilhosa, a Csodálatos Város az ország fővárosa…

Ki tudja, ha Villegaignon nem ragaszkodik annyira az emberei kiházasításához, nem kritizálja a kannibálokat, és jobban kijön a protestánsokkal, nem a francia lenne-e a hivatalos nyelv Dél-Amerika nagy részén… De én biztos nem bánom, hogy másképp alakult.

Inês Pereira két férje

Legutóbb Gil Vicente (1456?-1536?) mesterről írtam, és megígértem, hogy a műveiről is mesélni fogok: itt van mindjárt a kedvencem, mégpedig Inês Pereira komédiája, amelyből nemsokára egy kis műfordítás-részlet is megjelenik majd az Irodalmi Jelenben.

resumo-do-livro-a-farsa-de-ines-pereira

Miért is a kedvencem ez az 1523-ban íródott kis opusz? Egyrészt, mert a főszereplője nő, és két, igen beszédes mellékszereplője (az anya és a kerítőnő) is az, így elég érdekes betekintést nyerhetünk a XVI. századi női sorsokba még akkor is, ha mindezt egy férfi tolmácsolásán keresztül érkezik hozzánk. Másrészt a darab a férjválasztás rejtelmeivel foglalkozik, de nem ám csak addig, mint a népmesék: az állítólag boldogító igen utáni állapotra is kitér, sőt, arra is, hogyan lehet másodszorra okosabban választani.

Farsa-de-Inês-Pereira

Gil Vicente világképe ebben a komédiában végképp cinikusnak tűnik, de egy 67 éves ember igazán megengedheti már magának, hogy így lássa a házasságot, illetve a korabeli nőszemélyek szűkös választási lehetőségeit és a korabeli férfiak gyarlóságait. A kicsit se jámbor komédiát, vagyis farsa-t egyébként egy kifejezetten szent helynek számító épületben, a portugál templomosok, vagyis az Ordem do Cristo Tomarban lévő kolostorában mutatták be. (A fene érti ezt.)

portugal-tomar-convento-de-cristo

Gyorsan tegyük hozzá, hogy annak idején, mikor a templomosokat Szép Fülöp módszeresen tönkretette, a portugál király, Dom Dinis (vagyis Dénes) csak falból kobozta el a vagyonukat, majd kicsivel később megalapította a Krisztus-rendet, és visszaadott nekik mindent – erről és Dénes egyéb tetteiről itt írtam.

15939136_P6zNW

Visszatérve a darabra: a főszereplő, Inês Pereira, kora elvárásainak megfelelően, mert a szingli életmód akkor még nem volt olyan menő, férjet keres magának. Amint ezt egy másik posztomból tudhatjuk, a férjkeresési procedúra még az állatvilágban sem problémamentes, hát még az emberek között. Ha annyira egyszerű lenne, nem élnének olyan jól belőle a házasságközvetítők, kerítők és az online társkereső szolgáltatást nyújtó cégek.

1520-1

Csótánykával ellentétben, aki, ha még emlékszünk rá, egyszerűen kiállt az ablakba énekelni, Inês (Ágnes, bár manapság már az Inez név is szerepel itthon a palettán) több közvetítő céget is megbíz, az egyik egy magánvállalkozó, a másik pedig egy két, izraelita vallású állampolgár alkotta bt. A magánvállalkozó személyében egyébként Ágnes nagynénjét tisztelhetjük, így nem valószínű, hogy nagy jutalékot kért volna.

Digitalizar0004

Inêsnek határozott elképzelései vannak a leendő férj tulajdonságait tekintve, de korántsem várja el tőle, hogy szőke legyen és fehér lovon érkezzen, azt viszont kiköti, hogy művelt, gitározni tudó egyedet akar. Anyja és a nagynéni mindegyre próbálják róla lebeszélni, a kerítőnő nagynéni prezentál egy, szerinte sokkal alkalmasabb jelöltet, egy falusi gazdát, akinek bőven van mit a tejbe aprítania, de az értelmi képességek terén kissé visszamaradottnak bizonyul – cserébe viszont hatalmas szerencsének tekintené, ha Ágnest a tenyerén hordozhatná.

IMG_5673

A makacs hajadon azonban inkább az izraeliták által előbányászott, amúgy nem igazi, vagyis állástalan, és a nők iránt egyáltalán nem érdeklődő apródot választja (az a nyomorult környezettanulmány valahogy kimaradt a szolgáltatásból), vesztére, mert a deák, akin a kulturáltság csupán máz, az esküvőt követően azonnal bezárja a feleségét a házba, ő maga pedig külföldre távozik, szerencsét próbálni. A szolgáját azért odahaza hagyja, hogy vigyázzon az asszonyra, nehogy az valami “rosszat” tegyen. Se szex, se gitár, se szabad levegő, se semmi…
ID015-txt

Milyen szerencse, hogy akkoriban a tengerentúlon könnyen otthagyhatta az ember a fogát, és Inêsnek úgy sikerül megözvegyülnie, hogy a kisujját se mozdította érte. Amint a postás meghozza a jó hírt, Ágnes elkergeti a naphosszat csak lebzselő, de őt lelkiismeretesen mindentől elzáró szolgát, és gyorsan ellenőrzi, hogy a korábban kikosarazott gazda vajon facér-e még. Történetesen az, és még mindig szívesen venné feleségül a fiatal özvegyet, így aztán nem is sokat teketóriáznak, végül is 500 sorban két házasságot elmesélni nem lehet olyan hosszan, mint a Háború és békében.

Auto_de_Inês_Pereira_de_Gil_Vicente

A gazda amúgy a papucsférjek legkiválóbbikának bizonyul: ez akkor derült ki leginkább, mikor felbukkan Inês életében a 3. számú férfi, aki tulajdonképp időrendben az első volt, de a lány már nem is nagyon emlékezett rá: noha a fiatalember korábbi szerelmi kudarca miatt csövezni kezdett (akarom mondani, remeteségre adta a fejét, mert ehhez akkoriban kellett valami spirituális háttér is), mikor újra meglátja szíve hölgyét, szívvel-lélekkel készen állt a házasságtörésre.

989d26dfb78cafd55b7ddc433ed6c0cc

A komédia csúcspontja az, mikor a felszarvazott férj maga cipeli a hátán Ágnes asszonyt a szeretővel tartandó találkára, és mindezt az egykor ideálokat kergető, kedves, értelmes férjre vágyó nő a szent zarándoklat örve alatt teszi. (Egyébként zarándoklat címén az emberek valóban sok mindent megengedtek maguknak, a szerelmi kalandok sokkal könnyebben kialakultak idegen környezetben, mint odahaza, ahol mindenki mindent ismert.)

Farsa de Inês Pereira de Gil Vicente, 10.º 13, Escola Secundária D. Pedro V, Lisboa, photography by São Ludovino - DSC_0179

Gondolom, senkit nem lep meg, ha az inkvizíció cenzorai a farsában szereplő sok egyházellenes szennyet nem tűrhették (és arról még nem is beszéltünk, hogy a darab elején a kerítőnő egy klerikus által elkövetett szexuális zaklatásról számol be, de feljelentést nem tesz – ezt a részletet szántam az Irodalmi Jelenbe): az 1586-os kiadást a szorgalmas hivatalnokok alaposan megcsonkították, tulajdonképpen csoda, hogy a darabot egyáltalán ki lehetett adni, annyi benne a szentségi házasság és a jámborság elleni merénylet.