Az időminisztérium – portugál verzió

Szeretem az időutazós könyveket, filmeket, sorozatokat – és ebben a műfajban szerintem az utóbbi időben a legjobb a spanyol Ministerio del Tiempo, amelynek már két évadja ment le, a sarki videotékában elérhető magyar felirattal is.

A portugál Időminisztérium három főszereplője

Az alapötlet szerint létezik egy titkos minisztérium, amely időkapukon át közlekedik korábbi történelmi korokba, mégpedig azzal a feladattal, hogy ha bárki változtatna az események menetén, akkor azt helyrehozzák. Nem tetszőleges helyre és időbe léphetnek át, csakis olyan területre tudnak közvetlenül eljutni, amely az adott korban spanyol fennhatóság alatt állt. Egy kattintás ide a folytatáshoz….

A költészet napjára Camões-tól

Nem maradhatunk ki mi sem a költészet napi zsongásból, a tavasz is beköszöntött végre – bár még mindig nehezen hiszünk a szemünknek -, álljon hát itt a portugálok legismertebb költőjének, Luís Vaz de Camões-nak (1524/25-1580) ez a meglehetősen bonyolult szerkezetű, szinte már a kombinatorika világába kalandozó verse, egy bizonyos sextina. Bármennyire reménykedtek, a szexhez nincs köze, de a hatos számhoz annál inkább.

Kíváncsi természetűeknek mondom, a sestina (okcitán nyelven így illik írni) kitalálása Arnaut Daniel nevéhez fűződik, lényege, hogy 6 db 6 soros versszakot egy 3 soros kóda zár. A trükk az benne, hogy 6 kulcsszót kell ismételni egész végig (a kulcszó mindig a sorban álló utolsó szó), elegánsabb a vers, ha egy-egy kulcsszó azonos alakú (egyszer főnév, egyszer ige, például, de teljesen mást jelent). Az eredetiben például a pena mint büntetés, bűnhődés (laton poena) és mint írótoll (latin penna) is megjelenik. Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Átirányítás: A vicces csontváz, a bakó és a mágikus realizmus

Ismerős tájakon járunk. Olykor nem is tudjuk, honnan olyan ismerős, de mégis, mintha már olvastunk volna valami hasonlót. Lehet, hogy sose hallottunk a galegókról, mert diszkrétebbek, mint a katalánok és a baszkok, de az El Caminót csak el tudjuk helyezni a térképen, mióta újjáéledt a középkorban annyira népszerű, zarándoklattal egybekötött turizmus. Nos, az El Camino Santiago de Compostelába vezet: és ott bizony galegók élnek. 


Mivel pedig a galegók majdnem portugálok (vagy a portugálok majdnem galegók), ajánlom a blog olvasóinak is a lazarillo hispanisztikai portálon megjelent recenziómat A pillangók nyelve című antológiáról.  

Hétfőn nyílik a Saramago-emlékház

Hétfőn, március 21-én nyílik meg a potenciális látogatók előtt az a ház, amelyben a Nobel-díjas José Saramago utolsó éveit élte a Spanyolországhoz tartozó Lanzarote szigetén.

Saramago 1922-ben született, és nagyon nem sietett világhírűvé válni. Noha első regényét huszonöt éves korában jelentette meg, ezt nem követte újabb (a második próbálkozása nem kellett a kiadóknak), csak 1977-ben, igaz, a közben eltelt kerek három évtizedben megjelentek verseskötetei, és újságíróként is sokat publikált. De valójában 55 éves korában indult a regényírói karrierje, ami azért nem szokványos dolog, főleg nem egy későbbi Nobel-díjas esetében. (Reménykedhet minden, eddig félreismert zseni, hogy nyugdíjba készülve még rámosolyog a szerencse, de addig se árt, ha tűzközelben van, és rendesen jár irodalmi estekre.)

Igazi hangjára 1980-ban talál rá a Levantado do Chão (Felemelkedve a földről) című opusszal, de országosan ismertté csak két évvel később válik, O Memorial do Convento (A kolostor regénye) című művével: ez utóbbi magyarul is megjelent, ahogy későbbi regényeinek nagy része.

Az 1986-os A Jangada da Pedra (Kőtutaj) film formátumban is bejárta Európát (Diogo Infante, az egyik ügyeletes szépfiú portugál színész rémlik belőle nekem – itt jobbra), de film készült 1995-ös Ensaio sobre a Cegueira (Vakság) című regényéből is: ez az apokaliptikus mű nem feltétlenül derít jobb kedvre senkit, úgyhogy letargikus embereknek nem nagyon ajánlom. Saramago 1998-ban kapta meg a Nobel-díjat, és szépen át is vette, pedig úgy egyébként meglehetősen nonkonformista, lázadó egyéniség volt.

Meggyőződéses kommunistának vallotta magát egész életében, és a vallás- és egyházellenességét sem rejtette soha véka alá, erről tanúskodik többek között az Evangelho segundo Jesus Cristo (Jézus Krisztus evangéliuma) is, amelyről nekem Spiró Fogsága jut eszembe, mintha lennének közös vonásaik. De lőtt mindenfelé egyébként, szidta a zsidóságot, a katolicizmust, a globalizációt, sommás véleményt fogalmazott meg a Bibliáról (a Koránról nem mert, állítólag az nem az ő asztala), és összeveszett saját hazájával, Portugáliával is, nem csoda, hogy végül spanyol földre, Lanzarote szigetére száműzte önmagát, ott is halt meg 2010. júniusában.

Az író spanyol nemzetiségű özvegye, a nála jóval fiatalabb Pilar del Rio most megnyitja közös otthonuk ajtaját a kíváncsi látogatók előtt (állítólag azóta érkeznek folyamatosan a zarándokok az író házához, amióta meghalt, és a feleség eddig is beengedte őket puszta szívjóságból).

A márc. 18-iki avatáson se a portugál, se a spanyol kulturális miniszterasszony nem volt jelen, legalább nem vesztek össze rajta, hogy kié is a nagy öreg igazából. A belépőjegyek áráról nem találtam információt, de a ház kívülről így néz ki (balra), ha valakinek ez segít, mert szerencsés lévén éppen arra nyaral.