Inês Pereira két férje

Legutóbb Gil Vicente (1456?-1536?) mesterről írtam, és megígértem, hogy a műveiről is mesélni fogok: itt van mindjárt a kedvencem, mégpedig Inês Pereira komédiája, amelyből nemsokára egy kis műfordítás-részlet is megjelenik majd az Irodalmi Jelenben.

resumo-do-livro-a-farsa-de-ines-pereira

Miért is a kedvencem ez az 1523-ban íródott kis opusz? Egyrészt, mert a főszereplője nő, és két, igen beszédes mellékszereplője (az anya és a kerítőnő) is az, így elég érdekes betekintést nyerhetünk a XVI. századi női sorsokba még akkor is, ha mindezt egy férfi tolmácsolásán keresztül érkezik hozzánk. Másrészt a darab a férjválasztás rejtelmeivel foglalkozik, de nem ám csak addig, mint a népmesék: az állítólag boldogító igen utáni állapotra is kitér, sőt, arra is, hogyan lehet másodszorra okosabban választani.

Farsa-de-Inês-Pereira

Gil Vicente világképe ebben a komédiában végképp cinikusnak tűnik, de egy 67 éves ember igazán megengedheti már magának, hogy így lássa a házasságot, illetve a korabeli nőszemélyek szűkös választási lehetőségeit és a korabeli férfiak gyarlóságait. A kicsit se jámbor komédiát, vagyis farsa-t egyébként egy kifejezetten szent helynek számító épületben, a portugál templomosok, vagyis az Ordem do Cristo Tomarban lévő kolostorában mutatták be. (A fene érti ezt.)

portugal-tomar-convento-de-cristo

Gyorsan tegyük hozzá, hogy annak idején, mikor a templomosokat Szép Fülöp módszeresen tönkretette, a portugál király, Dom Dinis (vagyis Dénes) csak falból kobozta el a vagyonukat, majd kicsivel később megalapította a Krisztus-rendet, és visszaadott nekik mindent – erről és Dénes egyéb tetteiről itt írtam.

15939136_P6zNW

Visszatérve a darabra: a főszereplő, Inês Pereira, kora elvárásainak megfelelően, mert a szingli életmód akkor még nem volt olyan menő, férjet keres magának. Amint ezt egy másik posztomból tudhatjuk, a férjkeresési procedúra még az állatvilágban sem problémamentes, hát még az emberek között. Ha annyira egyszerű lenne, nem élnének olyan jól belőle a házasságközvetítők, kerítők és az online társkereső szolgáltatást nyújtó cégek.

1520-1

Csótánykával ellentétben, aki, ha még emlékszünk rá, egyszerűen kiállt az ablakba énekelni, Inês (Ágnes, bár manapság már az Inez név is szerepel itthon a palettán) több közvetítő céget is megbíz, az egyik egy magánvállalkozó, a másik pedig egy két, izraelita vallású állampolgár alkotta bt. A magánvállalkozó személyében egyébként Ágnes nagynénjét tisztelhetjük, így nem valószínű, hogy nagy jutalékot kért volna.

Digitalizar0004

Inêsnek határozott elképzelései vannak a leendő férj tulajdonságait tekintve, de korántsem várja el tőle, hogy szőke legyen és fehér lovon érkezzen, azt viszont kiköti, hogy művelt, gitározni tudó egyedet akar. Anyja és a nagynéni mindegyre próbálják róla lebeszélni, a kerítőnő nagynéni prezentál egy, szerinte sokkal alkalmasabb jelöltet, egy falusi gazdát, akinek bőven van mit a tejbe aprítania, de az értelmi képességek terén kissé visszamaradottnak bizonyul – cserébe viszont hatalmas szerencsének tekintené, ha Ágnest a tenyerén hordozhatná.

IMG_5673

A makacs hajadon azonban inkább az izraeliták által előbányászott, amúgy nem igazi, vagyis állástalan, és a nők iránt egyáltalán nem érdeklődő apródot választja (az a nyomorult környezettanulmány valahogy kimaradt a szolgáltatásból), vesztére, mert a deák, akin a kulturáltság csupán máz, az esküvőt követően azonnal bezárja a feleségét a házba, ő maga pedig külföldre távozik, szerencsét próbálni. A szolgáját azért odahaza hagyja, hogy vigyázzon az asszonyra, nehogy az valami “rosszat” tegyen. Se szex, se gitár, se szabad levegő, se semmi…
ID015-txt

Milyen szerencse, hogy akkoriban a tengerentúlon könnyen otthagyhatta az ember a fogát, és Inêsnek úgy sikerül megözvegyülnie, hogy a kisujját se mozdította érte. Amint a postás meghozza a jó hírt, Ágnes elkergeti a naphosszat csak lebzselő, de őt lelkiismeretesen mindentől elzáró szolgát, és gyorsan ellenőrzi, hogy a korábban kikosarazott gazda vajon facér-e még. Történetesen az, és még mindig szívesen venné feleségül a fiatal özvegyet, így aztán nem is sokat teketóriáznak, végül is 500 sorban két házasságot elmesélni nem lehet olyan hosszan, mint a Háború és békében.

Auto_de_Inês_Pereira_de_Gil_Vicente

A gazda amúgy a papucsférjek legkiválóbbikának bizonyul: ez akkor derült ki leginkább, mikor felbukkan Inês életében a 3. számú férfi, aki tulajdonképp időrendben az első volt, de a lány már nem is nagyon emlékezett rá: noha a fiatalember korábbi szerelmi kudarca miatt csövezni kezdett (akarom mondani, remeteségre adta a fejét, mert ehhez akkoriban kellett valami spirituális háttér is), mikor újra meglátja szíve hölgyét, szívvel-lélekkel készen állt a házasságtörésre.

989d26dfb78cafd55b7ddc433ed6c0cc

A komédia csúcspontja az, mikor a felszarvazott férj maga cipeli a hátán Ágnes asszonyt a szeretővel tartandó találkára, és mindezt az egykor ideálokat kergető, kedves, értelmes férjre vágyó nő a szent zarándoklat örve alatt teszi. (Egyébként zarándoklat címén az emberek valóban sok mindent megengedtek maguknak, a szerelmi kalandok sokkal könnyebben kialakultak idegen környezetben, mint odahaza, ahol mindenki mindent ismert.)

Farsa de Inês Pereira de Gil Vicente, 10.º 13, Escola Secundária D. Pedro V, Lisboa, photography by São Ludovino - DSC_0179

Gondolom, senkit nem lep meg, ha az inkvizíció cenzorai a farsában szereplő sok egyházellenes szennyet nem tűrhették (és arról még nem is beszéltünk, hogy a darab elején a kerítőnő egy klerikus által elkövetett szexuális zaklatásról számol be, de feljelentést nem tesz – ezt a részletet szántam az Irodalmi Jelenbe): az 1586-os kiadást a szorgalmas hivatalnokok alaposan megcsonkították, tulajdonképpen csoda, hogy a darabot egyáltalán ki lehetett adni, annyi benne a szentségi házasság és a jámborság elleni merénylet.

Gil Vicente, a rendezvényszervező komédiás

Nincs mit szépíteni rajta: több, mint 2 azaz két éve nem írtam ebbe a blogba. Nem, mintha már nem érdekelne a portugál kultúra, de valahogy egyszer se éreztem azt, hogy egy egész posztnyi mondanivalóm lenne. Közben azért a Facebook oldalt nem hanyagoltam, ezzel nyugtatgatva nemlétező lelkiismeretem.

gil_vicente_bio_grande

No, de most megtörik a gonosz varázslat, újra itt vagyok, leporoltam régi anyagaim egyikét. Mert már tizenöt éve, hogy egy több hónapos ösztöndíjnak köszönhetően lefordíthattam Gil Vicente hét színdarabját, de mindeddig nem sikerült kiadót találni a számukra – be kell valljam, jó ideje nem is próbálkozom azzal, hogy kiadót keressek bármihez is. Vagy tíz év kiadókkal és szerkesztőségekkel folytatott küzdelem után elegem lett.

A színdarabok tehát léteznek, de a kutya se tud róluk, portugál szakosok nemzedékei lépnek ki az egyetem kapuján úgy, hogy Gil Vicente [ejtsd: zsil viszent] egyetlen darabját se olvasták (na jó, lehet, hogy egyet elolvasnak), és nem is sejtik, hogy megtehetnék magyarul is.

Igen, focidrukker barátaim, a Gil Vicente egy Barcelos-i illetőségű csapat neve is. Milyen érdekes lenne, ha egy magyar focicsapatot Csokonai Vitéz Mihálynak hívnának… A címerben látható kakas pedig egy Santiago de Compostela-i zarándoklathoz fűződő sztoriból került ide, de ezt a sztorit majd valamikor máskor mesélem el.

GV FC

Térjünk vissza a drámaíróhoz: senki ne ijedjen meg, ezúttal se kell elolvasni egy teljes darabot, viszont az a tervem, hogy a szerző egy-két-három érdekesebb színművéről posztot írok. Fordításrészletek ugyan már korábban is megjelentek belőlük, de egyrészt nagyon régen, másrészt szinte biztos, hogy legfeljebb tíz ember olvasta őket, és már azok sem emlékeznek rájuk.

Mielőtt azonban belevágnék a színdarabok ismertetésébe, magáról a szerzőről fogok mesélni, mert nem hiszem, hogy a szélesebb közönség úgy fújná kívülről az életrajzát, mint Shakespeare mesterét – bár róla se tudunk szinte semmit teljes bizonyossággal.

Hát, ez Gil Vicentével is majdnem így van, például azt sem tudjuk, hogy mikor és hol született, az 1465-ös dátum a legelfogadottabb, a szülővárosi posztra pedig több jelentkező is akad: elsősorban Barcelos nyomul ilyen téren (ezért nevezték el róla a focicsapatukat), de a szintén északon található, Portugália bölcsőjének tartott Guimarães se zárkózik el az ötlet elől. Az is vita tárgya, hogy a drámaíró azonos-e a szintén Gil Vicente nevezetű és ebben a korszakban élt aranyművessel, vagy sem. Házasságairól és utódairól azonban már pontosabb adatok állnak rendelkezésre. Második házasságából származó gyermekei, Paula és Luís adták ki apjuk összegyűjtött műveit.

Monólogo_do_Vaqueiro_por_Roque_Gameiro

A portugál drámairodalom kezdetét fémjelző első színpadi műve, amely egyébként spanyol nyelvű, az Auto da Visitação, avagy O Monólogo do Vaqueiro címet viseli. (A fenti kép ennek előadását ábrázolja.) A darabot 1502 június 8-án adták elő első alkalommal (nemsokára lesz 514 éve). A mű királyi megrendelésre, konkrétan Dom Manuel király és második felesége, Aragóniai Mária első gyermekének, a későbbi III. János királynak tiszteletére készült, és a csecsemő trónörökös személyi kultuszát építgeti, párhuzamot vonva az újszülött és Jézus között. Tudom, kicsit ízléstelen, de hát valahogy csak be kell vágódni a királyi udvarnál, ugyebár. Gil Vicentének sikerült is ez a művelet, és Mánuel király (itt, alább) harmadik feleségét, a Habsburg, ám francia Eleonórát is sikeresen győzte meg arról, hogy őt érdemes támogatni.

D Manuel

Az auto-nak semmi köze az automatához, ezzel a névvel a színpadi műveket illették a korban, no meg az auto da fé nevezetű borzalmat, mert az is egy hatalmas színjáték – maga a szó egyébként az actus-ból ered. Amúgy GV egyik vallásos művét pontosan így hívják, Auto da Fé, avagy Hitvallás.

1502-től kezdve Gil Vicente csak úgy ontotta magából a színdarabokat (43-at számoltam meg), spanyolul és portugálul egyaránt írt, de nem csak szövegíró volt, hanem valószínűleg ő felelt a királyi udvar ünnepségeinek megszervezéséért is, mondhatni, rendezvényszervező lehetett – ha meg még az aranyműves is ő volt egy személyben, akkor ráillik a worcoholic jelző. Színdarabjai között ájtatoskodó művek ugyanúgy akadnak, mint vérbő komédiák és tragikomédiák, ráadásul a versírást se vetette meg.

7495191

A kezdeti csizmanyalogatós stílust később elhagyta: meglehet, hogy kegyvesztett lett, mert kritizálta a király zsidó- illetve újkeresztény-ellenes politikáját (1531-ben levelet intézett ahhoz a III. Jánoshoz, akinek születésekor a karrierje elkezdődött), és kifejezetten egyházellenes húrokat pengetett. Ami csak a javára írandó, jegyzem meg, III. János az egyik legnegatívabb uralkodó a portugál történelemben, GV biztos sokszor megbánta, hogy születésekor kvázi megváltónak állította be. Inkább az Antikrisztus szerepe illett rá, bár itt alább nem tűnik olyan ijesztőnek..

dom joao iii

Véletlen vagy sem, de 1536-tól kezdve Gil Vicente eltűnik a színről (utolsó darabja a Tévedések erdeje [Floresta de Enganos], amelyet történetesen szintén lefordítottam) – ebben az évben vezették be az inkvizíciót Portugáliában, és a kortárs Bernardim Ribeiro, akiről szinte biztosan tudható, hogy újkeresztény volt, ugyancsak ebben az évben tűnik el (róla írtam a disszertációmat). Meghaltak, külföldre mentek vagy elhallgattatták őket?

Gil Vicente sem úszta meg az Inkvizíció jóindulatát, de szerencséjére csak a darabjait csonkították meg, nem őt magát. Az 1562-es első gyűjteményes kiadást (amelyet a gyerekei állítottak össze) 1586-ban egy második, erősen cenzúrázott verzió követte, amelyből a Szent Hivatal ügynökei igyekeztek minden egyházellenes utalást kiirtani. Ami olykor azt jelentette, hogy egész jeleneteket írtak újra vagy hagytak ki. Nehéz a cenzorok élete, főleg, ha még rímeket is kell faragniuk.

Ha kicsit kíváncsiak vagytok a portugál inkvizíció bugyraira, hadd ajánljam hat évvel ezelőtt elkövetett saját posztjaimat e témában, amelyek a lemil blogon jelentek meg: az első itt található. (Összesen három van)

Remélem, örültek a visszatérésnek és kíváncsian várjátok az első színdarab rezüméjét.

A régi és új emigráció Portugáliában

Rég jelentkeztem már új poszttal a luzitán világ kapcsán, de most újra felveszem a fonalat és a jelenleg egyik legégetőbb problémával térek vissza, amely itthon sem ismeretlen.

A portugálok történelmük során nem először teszik fel a nagy kérdést: elmenni vagy maradni? És ha sokan nem a távozás mellett döntöttek volna egykor, kicsit másképp nézne ki a világtérkép, például más fedezi fel a fél glóbuszt, és nincsen annyi katolikus szentről elnevezett város. (Jó, utóbbi miatt a spanyolokat is lehet hibáztatni – vagy dicsőíteni, ízlés szerint.)

Vagyis nem mondhatnánk, hogy egy békésen a hátsóján csücsülő népségről lenne szó, hagyománya van a lelépésnek, mégpedig nem is csak a szomszédba szokás átugrani, bár az űrutazás eddig nem igazán szerepel az étlapon – talán, mert egzotikus erotikus kalandokra nincs kilátás arrafelé.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….