Dura praxis – hat portugál fiatal rejtélyes halála

2013 decembere óta ismét intenzíven folyik az egyetemi beavatási szertartások, gólyacsesztetések és a diákhierarchia körüli társadalmi vita, miután a Meco-i tengerparton hat fiatal máig tisztázatlan körülmények között életét vesztette. Az egyetlen túlélő nem igazán beszél, illetve amit tőle meg lehetett tudni, az a legkevésbé sem derít fényt arra, hogy mi történt pontosan.

A portugálul praxe-nak (ejtsd kb: prás) nevezett gólyabeavatási és további fázisokban is működő csicskáztatási szertartásrendszerről már írtam korábban, ezért most nem térek ki rá részletesebben. Az, hogy a portugál egyetemista élete nem csak és nem elsősorban a tanulásról szól, még nem lenne meglepő, de az már kevésbé érthető, miért vállalják évről évre tízezrek, hogy szisztematikusan megalázzák őket, és miért nem tesz többet a “felnőtt” társadalom, az igazságszolgáltatás, vagy akár csak maga az egyetemi szféra azért, hogy véget vessen az atrocitásoknak.

Ami a tragédiát illeti, tényszerűen eddig az derült ki, hogy hét, a Lusofón Egyetemen tanuló diák (négy lány és három fiú) hétvégére leruccant a Sesimbra melletti egyik tengerpartra. Egy, az ún. Praxisbizottság által bérelt hétvégi házban szálltak meg, és december 15-én hajnalban kimentek a Meco-i strandra, nyilván nem azért, mert úszkálni szerettek volna az óceánban.

A mobiljaikat mind a szálláson hagyták, kivéve egyetlen embert, aki túlélte az egészet: ő João Miguel Gouveia, a dux vagyis a vezér. (Hogy mekkora fejes a dux ebben a rendszerben, az a már fentebb belinkelt posztól kiderül.) Gouveia tehát vitt mobilt, később emiatt tudta felhívni a mentőket.

Gouveia elmondása szerint csak flangáltak ott a parton, beszélgettek erről-arról, aztán hirtelen elsodorta őket egy hatalmas hullám, és egyedül neki volt annyi szerencséje, hogy nagy nehezen kievickéljen a partra, mert a hullám érkezésekor véletlen épp csak ő volt talpon, a többiek a homokban ültek. Arról, hogy a praxisnak bármi köze lett volna a dologhoz, nem szólt. Tudni kell viszont, hogy a praxisszertartások titkosak, és a résztvevőknek előzetesen meg kell fogadniuk, hogy soha senkinek nem fognak beszélni ezekről.

De mi történhetett valójában? Más, praxistudor diákok elbeszélései alapján, akik ismerik a dörgést denevér berkekben, a srácok  veszélyes játékot játszottak a parton.

Annak alapján, amit a jól informáltak mesélnek, elképzelhető egy olyan szcenárió, hogy a dux arccal a tenger felé állt meg, a többiek a tengernek háttal, egy sorban, elég közel a vízhez. A dux kérdéseket tett fel, és a többieknek válaszoltak, rossz válasz esetén pedig eggyel hátrébb kellett lépniük. Nyilvánvaló volt, hogy a játék kockázatos, mert azokban a napokban extrém magas hullámokat regisztráltak a portugál partokon, a szörfösök legnagyobb örömére. És az, hogy nem vitték magukkal a telefonokat, arra enged következtetni, hogy tudták, a készülékek eláznának. Vagy éppenséggel megtiltották nekik a mobilhasználatot, nehogy segítséget hívjanak – ez is egy lehetőség. (Már előző estétől nem volt elérhető egyikük se mobilon.)

A jelek szerint nagyon sok rossz választ adhattak az ominózus kérdésekre, mert mind a hatukat elsodorta egy nagy erejű hullám: holttesteiket az elkövetkező 10 nap során találták meg a hatóságok, a boncolások alapján nem lehetett megállapítani, hogy nagy mennyiségű alkoholt vagy drogot fogyasztottak volna, mert csak egy test volt még olyan állapotban, hogy ezt a tesztet egyáltalán el lehessen rajta végezni. A dux, amint említettem, az egyetlen túlélő, semmit nem mondott se a praxisról, se a játékról, se a kérdésekről, mindössze annyit jelentett ki, hogy őt is elkapta ugyanaz a hullám, csak szerencséjére ki tudott evickélni, még próbált a társai után menni, de egy 4 méteres hullám megakadályozta ebben. Ennél sokkal többet tényszerűen nem tudni, ugyanis ő maga egyelőre nem nyilatkozik, csak a családja adott ki közleményt arról, hogy természetesen együttműködik a hatóságokkal,  őt érdekli legjobban, hogy kiderüljön, mi történt, blablabla.

Annyi biztos, hogy a dux is volt bent valamennyit a vízben, nyelt is belőle szépen, aztán hányt – ennek a nyomait megtalálták a tengerparton. De hogy a hullám eredetileg őt is elsodorta-e, vagy csak utóbb ment be a vízbe, jobb esetben a társait menteni, rosszabb esetben csak azért, hogy előadhassa a kis meséjét, és ugyanúgy áldozatként tekintsenek rá, mint a többiekre, egyelőre rejtély.

Az eset már több mint egy hónapja történt, és a fiút csak most hívták be kihallgatásra, mégpedig  Setúbal-i Tengeri Rendőrséghez (Polícia Marítima de Setúbal). Az Államügyészség ezen a héten kérte fel végre a Bűnügyi Rendőrséget (Polícia Judiciária, röviden “pézsóta”) az ügy tisztázására, egyszersmind elrendelte a nyomozás titkosítását is. A napokban röppent fel a hír, miszerint João Miguel nem is az egyetlen túlélő: az egyik áldozat rokona azt állítja, hogy volt még ott a srácokkal egy ex-dux, akiről eddig senki nem beszélt. (Mivel a kiérkező Polícia Marítima balesetként értelmezte az esetet, nem zárták le a partot, nem kezelték bűnügyi helyszínként.)

Az információk csak lassan szivárognak, mert a diákokat folyamatosan fenyegetik a praxe-sal kapcsolatos történésekre vonatkozó hallgatási tilalom megszegése miatt, de ahogy telik az idő, egyre több szemtanú beszámolója is arra enged következtetni, hogy a dux által a tragédia napján röviden elmondottak nem felelnek meg a valóságnak.

Kérdés, kiderül-e valaha, mi történt pontosan, bizonyítható-e, tényleg João Miguel-e az egyetlen túlélő, ha más is volt vele, miért tűnt el a színről, miért nem segített. Az áldozatok szülei kétségbeesésükben ultimátumot intéztek a duxhoz, hogy mondja el végre, mi történt, nem bűnös senki, nincsenek bűnösök, csak tudni szeretnék az igazságot. Létrehoztak egy gmail címet is azok számára, akik szemtanúként akarnak jelentkezni, vagy más forrásból származó információkkal rendelkeznek a történtekről. A napokban többen is azt vallották, hogy előző nap látták a fiatalokat bokájukra kötött kövekkel masírozni, sőt, térden csúszni, a duxot meg egy gigantikus méretű fakanállal parádézni, volt, aki szóvá is tette a dolgot, de a fiatalok azzal hessegették el az aggodalmaskodókat, hogy ez a szertartás része, és egy életre szóló élmény, senkinek semmi köze hozzá.

Az is kérdéses, az eset befolyásolja-e majd bármilyen szinten a praxe-t, vagy minden megy tovább ugyanúgy, ahogy eddig, abszurd balesetekkel, gondatlanságból elkövetett emberölésekkel, hogy az emberi méltóságon esett sebekről most ne is beszéljünk – pedig azok még gyakoribbak.

Táncoló prostik, részeg diákok: pár szó a fado-ról

Múltkori posztunkban adtunk egy kis ízelítőt a fado-ból, remélem, mindenkinek tetszett a zene, panasz nem érkezett. Sajnos olvasószámláló még nincs a blogokhoz, úgyhogy pontosan nem tudom, hányan néztétek meg, de ha csak erről a posztról jutna eszetekbe, kattintsatok rá.

A fado eredetét vitatják, de meglehet, hogy a lundum nevű afrobrazil táncból alakult ki (ez a leírások szerint valami sambához hasonlatos erkölcstelenség, lásd alább a képen), ami a mostani előadásmódját tekintve elég hihetetlennek tűnik. Senki nem vonaglik kéjesen a színpadon vagy a bárban, ha manapság fadót énekel (na jó, Amália Rodrigues, a műfaj koronázatlan királynője idős korában vonaglott, de legalább már nem énekelt) kezdetben viszont igencsak erotikus módon bírták előadni magukat a fado mesterei. A műfaj ugyanis a tangóhoz hasonlóan rosszhírű, ócska lebujokban kezdte meg pályafutását az 1800-as évek közepén. Ahhoz képest, hogy milyen elegáns neve van (a latin fatum=sors, végzet szóból) ez azért meglepő.

Az igazi, autentikus fado egyébként lisszaboni, és a főváros legősibb, még az arabok idejéből származó negyedeiben, (Alfama és Mouraria) kezdte fertőzni az egyébként sem kispolgári csökevényekként viselkedő elemek erkölcseit. Állítólag a tengerész-fado-ból (fado do marinheiro) alakult ki az összes többi, a matrózok meg olyan sokféle helyről dobhatták össze az új zenei stílust, hogy nem csoda, ha van némi zavar a kezdetek körül. (Az eredetmítoszokról majd egy más alkalommal írok, mert az se semmi, amit összehoztak az afrikai gyökerek tagadása érdekében …)

Az új “popműfaj” első előadói (a  matrózok után) koldusok, prostik és stricik voltak (talán a koldusok véletlenül szerepeltek a forrásomban, mert megjelenésük általában nem az erotikát juttatja eszünkbe), aztán a fado elkezdett “kikupálódni”,  lassan már se tánc nem volt, se vonaglás, se mellkivillantás, csak a nagy büdös melankólia. Nem tudom, olyan jó ötlet volt-e ebbe az irányba fejleszteni a projektet, de késő bánat ebgondolat, most ez van, és így is szeretjük.

A fado lassanként tehát egész szalonképessé vált, hiszen a búval béleltség mindig szalonképes, már rendes társaságba is beengedték őkelmét (bár samba lundum-korszakában is szerepelt az elegáns szalonok műsorán, bármily meglepő), hogy minél több emberrel éreztesse a balsors nyűgét és nyilait, siránkozzon megmagyarázhatatlan végzete miatt, és vágyódjon el valahová, maga sem tudta, hová (ezt “a franc tudja, mit akarok, de majd’ beledöglöm” című érzést nevezik saudade-nak – magyarul kábé sóvárgást jelent).

Csodás, passzív, fatalista panaszdalt hallhatunk tehát ettől az időszaktól kezdve: minden mindegy, mert úgyse lesz jobb soha, és sírva vigad a portugál. Szép, művészi köntösbe bújt tehetetlenségi nyomaték ez, amely bizonyos társadalmi-politikai erőknek igencsak kapóra jött: fado-fásult elemek nem vonulnak az utcára kormányellenes hangulatban, csak otthon vagy a kocsmában kornyadoznak. Bizony-bizony, a már emlegetett Salazar papa is imádta a fadót, meg annak nagyasszonyát, Amáliát (itt balra: nem seprűnyelet, hanem egy gitárt tart a kezében, ha jól sejtem). Persze nem kell rosszra gondolni, Salazar puritán úriember volt.

A fado lisszaboni, édesbús változata mellett létezik még egy másik is: mégpedig a coimbrai egyetemisták előadásában máig is hallható verzió. A coimbrai egyetemet még 1307-ben alapították, illetve csak átcuccolták Lisszabonból. Az ott vágánskodó pasik (mert ugye nők a modern korig nem tanulhattak felsőoktatási intézményben) fekete talárszerűségben jártak-keltek mindig (vagyis egészen az 1974-es szegfűs forradalomig), és mivel gyakran öntöttek fel a garatra, elég sokat gajdoltak is a tisztességes coimbrai polgárok legnagyobb örömére,  főleg éjnek évadján. A dizájnos fekete cucc most is létezik egyébként, de már csak heti egy alkalommal viselik. Az egyenjogúság nevében a lányok is egyenruhába bújhatnak, de a fado-énekléstől el vannak tiltva, azért mindennek van határa. (Coimbrától a denevér-öltözetet meg az ahhoz kapcsolódó tradíciót minden piszlicsáré egyetem és főiskola is átvette egyébként, de erről majd egy külön poszt fog szólni.)

A coimbrai fado tehát közösségi műfaj, diákok adják elő, sokszor illuminált állapotban: ők is nosztalgiáznak, de kicsit konkrétabb dolgokról, mint a lisszaboniak: ugatják (elnézést, megéneklik) a holdat, szidják a profjaikat és ácsingóznak a helybéli lánykák után. A változatosság kedvéért most az egyik legismertebb coimbrai fado következik – de ezek a srácok itt nem részegek:

[youtube=http://www.youtube.com/watch?v=mrk-6K5k_1M&w=425&h=350]