J. R. dos Santos, a portugál Dan Brown

José Rodrigues dos Santost 1995 óta ismerem – persze nem személyesen, hanem a képernyőről. Mikor Portugáliában éltem, és még néztem híradót (vagyis Telejornalt), az RTP-n hetente többször ő vezette vagy a délutáni vagy az esti kiadást. Egyébként még mindig ott van a szeren, továbbra is az egyik állandó pivô… 1991 óta csinálja, vagyis 26 éve, ami nem kis teljesítmény.

J. R. dos Santos, akit egyébként igazából José António Afonso Rodrigues dos Santos-nak hívnak 1964. április 1-én, bolondok napján született, a mai Mozambik területén, amely akkoriban, a Salazar-diktatúra idején még portugál gyarmat volt. Apja orvos, és a kis José António gyakorlatilag beleszületik a gyarmati háborúba, amely 1974-ig, a szegfűs forradalom kitöréséig tartott.

A jobboldali diktatúra bukása a portugál csapatok kivonásával és a portugál polgári lakosság nagy részének pánikszerű menekülésével járt: a gyarmatosítók visszavonultak a kontinentális anyaországba, ahol sokan még nem is jártak, hiszen 3., 4. generáció óta éltek Afrikában. (Őket hívják visszatérteknek, retornados-nak, beilleszkedésük nagyon nehéznek bizonyult.)

José António tíz éves volt ekkor, közben a szülei el is váltak: először anyjával Lisszabonban lakott, majd apjához költözött Észak-Portugáliába, Penafielbe, de nem szeretett ott lenni, és hamar le is lépett: mégpedig egyenest Macauba ment, amely akkor még portugál fennhatóság alatt állt.

A hamar önállósodó fiatalember 1981-ben, 17 évesen a Rádio Macau-nál kezdi újságírói karrierjét. 1983-ban visszatér az őshazába, és jelentkezik a lisszaboni Új Egyetemre (Universidade Nova), majd gyakornokként dolgozik a BBC-nek is: ebből a gyakornokságból aztán állás is lesz, 3 évet tölt Londonban. Mi éppen rendszert váltunk, mikor visszatér Lisszabonba és az állami tévénél (RTP) híradós lesz. 1991-ben, az iraki háború kitörésekor tudósításainak köszönhetően országos ismertségre tesz szert.

Ugyanebben az évben a Telejornal egyik állandó híradósává válik, és a CNN is alkalmazza. Azt a rengeteg díjat, amit nyert, most nem soroljuk fel, még a magánéletéről annyit, hogy házas és két lánya van.

Ez a poszt azonban nem az újságíró és haditudósító dos Santosról szól, hanem a regényíróról. Akit egyébként 2016-ban az olvasók megválasztottak a legjobb portugál írónak – bár a szépírók biztosan felszisszentek erre, merthogy az úriember sok minden, csak nem jó író. Szerintem.

Igaz, az összes könyvét nem olvastam, de négyet igen, mégpedig a Tomás Noronha-féle sorozatból, és ezek alapján állítom, hogy ami a történetszövést és a jellemábrázolást illeti, abban dos Santos elég gyenge.

Érdekes, hogy ez olvasók sokaságát egyáltalán nem zavarja. (20 nyelven jelennek meg a könyvei és már több mint egymillió példányt adtak el belőlük.) Lám, itt vagyok én is, nem tartom jó írónak, és mégis több könyvet olvastam tőle, mint bármelyik másik kortárs portugál alkotótól, talán az egy Saramagót kivéve (most irodalmár kollégák ne figyeljenek ide): mert azon túl, hogy a sztorik gyengék, az innen-onnan összeollózott tudásanyag olvasmányos és tényleg informatív.

A recept egyszerű. Végy egy izgalmas témát, amely sokakat érdekel, és amelyről leginkább csak szakkönyvek léteznek, fogalmazd meg az egészet értelmiségiek számára érthető módon, aztán add egy kalandregény szereplőinek a szájába, leginkább persze az univerzális portugál zseniébe, akit Tomás Noronhának hívnak, ugyanúgy kriptográfus, mint Dan Brown professzora, Robert Langdon, és állandóan üldözik valamilyen szép nő társaságában.

Prof. Robert Langdon, azaz Tom Hanks

Úgy tűnik, a recept mindkét író esetében nagyszerűen működik, még akkor is, ha alkalomadtán hülyeségek is kerülnek a könyvekbe, noha ezt inkább Dan Brown művei kapcsán tapasztalhatjuk.

Bár se a fizikához (Az isteni formula, Salamon kulcsa), se a közgazdaságtanhoz (Az ördög keze) nem értek eléggé, hogy megítéljem, van-e ezekben a regényekben olyasmi, amit a tudományág képviselői hülyeségnek neveznének (ha olvasóim között akad olyan, aki viszont felfedezett valamit, az mindenképp jelezze), bölcsész lévén persze kiütéseket kapok az olyan jelenetektől, melyekben a történész főszereplőnk az Aveszta egy ősi példányát blattolja – mintha attól, hogy valaki történész, az összes ősi nyelven olvasna és értene, mégpedig azon melegében, ahogy elé tesznek egy régi kéziratot.

Ehhez hasonló csak Indiana Jones-szal történhetett a IV. részben (A kristálykoponya királysága), aki egy rég elfeledett indián civilizáció írásos emlékeit bírta minden előképzettség nélkül azonnal fordítani… Szóval kaland szempontjából ne várjunk többet, mint amennyit Indiana Jones nyújt… Sőt, a cowboy régész sokkal viccesebb is.

A legérdekesebb könyv számomra egyébként a Kolumbusz-témát feldolgozó 632-es kódex volt, mert azt a korszakot, a XV-XVI. századot érinti, amellyel elég sokat foglalkoztam. Mindenesetre azóta van bennem némi kétely a felfedező olasz származását illetően, amióta ezt a regényt elolvastam. Az elmélet, mint minden, amiről dos Santos ír, a valóságban is létezik: vannak kutatók, akik portugál illetve portugál zsidó származásúnak tartják a spanyolok zászlaja alatt hajózó Cristóbal Colónt, bár valószínű, hogy a hivatalos verzió, vagyis a genovai származás stimmel, én mindig is szerettem a nem hivatalos verziókat.

Az író Dan Brownhoz hasonlóan a kereszténység alapmítoszait is megkérdőjelezi (vagyis hangot ad olyan elméleteknek, amelyek megkérdőjelezik): 2009-ben összetűzésbe keveredett a portugál egyházzal, amely Jézusról szóló könyve (O Último Segredo, magyarul: A végső titok) miatt vallási intoleranciával vádolta meg.  Dos Santos azzal vágott vissza, hogy az Egyház egyetlen, a könyvben szereplő állítást sem cáfolt meg. De tény, hogy az egyház megfricskázása már Saramagónak is jól ment 1991-ben (O Evangelho segundo Jesus Cristo – Jézus Krisztus evangéliuma). Persze tudjuk, hogy aki hívők érzékenységébe gázol, az utána nem számíthat kíméletre, ahogy ezt én is megtapasztaltam már párszor, például a Fátima-posztom kapcsán.

Dos Santos regényei jót tesznek Portugália ismertségének, de szó sincs róla, hogy hazáját csak dicsérő szavakkal illetné. Az ördög kezében például szépen kibontja, hogyan működik az össznépi korrupció nem csak Görögországban és az EU többi államában, hanem Lusitániában is. Sőt, kifejezetten sokat ír az otthoni visszásságokról – csak mondom, hogy érintőlegesen Magyarországról is szó esik, de a könyv elsősorban az eurozónával és az USA-val foglalkozik.

Hogy a szimpla korrupcióhoz minek még sátánista kultuszt is a regénybe tenni, azt csak az író tudja (jó, értem, én: ki venne meg egy olyan könyvet, ami az euró fenntarthatatlanságáról, ingatlanspekulációról és a periféria államainak túlköltekezéseiről szólna, de még egy kis rituális szex sincs benne), de a DVD utáni hajsza, amely három ember életébe kerül, a végén teljesen feleslegesnek bizonyul: ezért is mondom, hogy cselekményszövés szempontjából nem éppen zseniális.

Ebben a könyvben a mélypont számomra az volt, mikor a Casanovának is becézett Noronha megszakítja szeretkezését az ügyeletes spanyol szexbombával, mert eszébe jutott egy másik nő – akihez amúgy még semmi köze még, csak álmodozik róla. Ilyet még regényben olvasni is fájdalmas, és ha Noronha dicsőségének (?) növelése volt a cél, akkor szerintem pont az ellenkezőjét érte el vele a szerző.

A folytatásban (Salamon kulcsa) meg Tomás amellett, hogy kifejti a kvantummechanika alapelveit, csak ügyetlenkedik az idegesítően szemérmes Maria Florral, az idősek otthona nagyon is csinos igazgatónőjével. Ami az erotikát illeti, sajnos csalódnunk kell, bár egy korábbi könyvében előkerül egy skandináv hivatásos, akinek akkor még nős barátunk nem tud ellenállni.

Mindenesetre a nők leginkább sajnos csak arra jók ezekben a regényekben, hogy dekorációt szolgáltassanak, és Tomás ki tudja fejteni mindig naprakész és hibátlan tudását valamely, tátott szájjal csodálkozó lénynek. Mégsem beszélhet magában, de ha épp nem egy társnőjét szórakoztatja, akkor megteszi bárki más is, egy barát, egy tudóstárs, egy CIA ügynök, vagy az, aki éppen őt akarja meggyilkolni.

Ti olvastok dos Santost? És ha igen, miért?

Végül álljon itt a szerző a Kossuth Kiadó gondozásában magyarul is megjelent könyveinek listája. (Fordítók: Nagy Viktória és Pál Ferenc)

  • Az isteni formula – Einstein utolsó üzenete
  • A hetedik pecsét – A világvége elkezdődött
  • A 632-es kódex
  • A végső titok – Egy bibliai rejtély
  • Isten haragja: Ha az Al-Kaida megszerzi az atomfegyvert
  • Salamon kulcsa
  • Az ördög keze
  • A lótusz virágai
  • Vaticanum

13 hozzászólás

 1. tiboru — 2017-06-14 14:10 

A Vaticanumról nem is hallottam.

 2. gloriamundi — 2017-06-14 14:15 

@tiboru: Mert most jelent meg sztem nemrég.

 3. egg04 — 2017-06-16 11:06 

Én olyan konteot is olvastam, hogy Kolombusz a portugál király ügynöke volt és az volt a feladata, hogy elterelje a világ figyelmét az Ázsiába vezető tengeri útról, és azt a portugálok által már ismert új világ “felfedezésével” érje el.
Ja és a magyar vonatkozás: Kolombusz a várnai csatában “meghalt” magyar király fia!

 4. UnA — 2017-06-17 16:17 

Az pontosan mit jelent nálad, hogy “a sztorik gyengék”? Persze egymillió légy tévedhet, ugye, de ha megnézed pl. a moly.hu-n, akkor az összes könyve 70% fölött van (és van köztük 84 meg 87 is), ami szerintem mindenképpen jó eredmény.

A kérdésedre: én két könyvét olvastam, amit ajánlottak nekem, azok tetszettek. És persze nem Homérosszal kell versenyeztetni, de ez miért volna baj? Sőt, azt mondom, hogy nagyon jó, hogy vannak ilyen kalandregény köntösben megírt népszerű tudomány könyvek, mert így ez legalább eljut az emberekhez.

 5. gloriamundi — 2017-06-17 20:20 

@egg04: Az első konteó szerepel a könyvben, a másodikra nem emlékszem, azt honnan vetted?

 6. gloriamundi — 2017-06-17 20:25 

@UnA: Nézd, én irodalmár vagyok, és nekem fontos, h milyen a jellemábrázolás, meg a cselekmény bonyolítása. Kifejezetten fáj, ha a hősök papírmasék, a helyzetek életszerűtlenek, a nők babák, de mindezt fel is soroltam a posztban.
Vannak kalandregények, krimik is, amelyekben profi a cselekményszövés, de dos Santosnál ez az oldal nagyon gyenge. Ez van – más erényeit viszont elismertem.
Hogy a molyon vagy a portugál olvasóknál mennyire népszerű, az a véleményemen mit sem változtat. Ugyanúgy vállalom, ha valami nem tetszik, pedig az irodalmár kollégák zseniálisnak tartják.

 7. meggymag — 2017-06-17 21:17 

Köszi az érdekes történetet. Nem nagyon van kilátás arra, hogy olvassak is a szerzötöl, szinte csak nagyon jó vagy jó krimiket olvasok.
Eltekintve a napjainkban lejátszódó valós politikai krimiröl. Talán nem is volna idegen ez a téma nevezetes szerzönknél, de idegen a magyar társadalom a számára ahhoz, hogy abból valami megközelítö sajátosat is kihozhatna, úgy gondolom én. (azt meg már rendre mi magunk is megtudtuk, ha egyebet nem is, a látogatóinktól, hogy nálunk van puszta, gulyás, Piroska és Juliska. Kettöjük miatt pedig a gulyás is kétféle formájú, a kétlábú meg a valaha volt négylábú)

Nem adnám egy vak lóért, ha négy oly zengzetes keresztnevem lenne mint do Santosnak, de mi ezt már nem így tartjuk modernnek. Elödeinknél s még a ma születö keráloknál, dinasztikus okokból …
Ne szomorkodj ha az ” irodalmiassága” kívánnivalót hagy maga után, nem volt ez máskor sem teljesen másképp. Hiszen a best seller is azt jelenti, hogy abból adnak el a legtöbbet, ami még nem kezesség az irodalom jelenlétére is, hanem az olvasmányosságára. Fordítva pedig a marha nagy irodalomból általában csak post mortem lesz dicsöség, vagy csak röviddel ante mortem. Szerencsére azért ez alól is volt elég kivétel.
A tényleg jó és élvezhetö történetszövéshez s a jellemábrázoláshoz igazi, veleszületett tehetség kell, azt nem lehet megtanulni

A kiütéseidröl az jutott eszembe, hogy mi lenne, ha én azt állítanám, hogy csak a legelsö magyar nyelvü szöveget is, hát igen, átlapoztam, s már nálam is vala onnan minden. Bennem ott. Bennt. No propplemm.
A fizikabeli igazságok miatt meg aztán igazán nem éri meg, hogy fájjon a fejed. Sokunk mit tud Einsteinról? -pedig elég híres- azt, hogy egyfolytában bohóckodott a nyilvánosság elött. He he, akkor az én számomra mi is az elméleti fizika, mondjam ki, ne mondjam?, kimondom, hogy hát bohóckodás.
De azért, nem egészen úgy van mindez, csak humorizálgattam.

Egyértelmü, hogy magadnak, mint portugál nyelvésznek az ilyesmi fájhat, vagy hiányérzetet okozhat, mert minden ilyen könyv eggyel kevesebb a portugál nyelv és irodalom számodra is izgalmas, élvezetes és továbbvivö
lehetöségeiböl.
Az ellen nem volt kifogásom, hogy egy képzelt nöért otthagyta a hös, Noronha, a kéznél levö valósat, abban van egy kis abszurdum ……. s az se egészen rossz ha a naprakész tudományos fél- vagy teljes hülyeségeit akármily fülbe beletrombitálja, ez lehetne a visszatérö stílus elem. Ha ezt ügyesen csinálja do Santos, akkor kiderülhet, hogy Tomás egomániás; hasonlít a képzelt nö “diadalához”. De csak akkor ha olyan az említett jellemzökészség, hogy erre akkor is rá lehet jönni, ha még ott van a könyv az olvasója kezében, nem akkor, ha én innen ilyen feltevésekkel állok elö.

Mégis nagyon jó, hogy írsz a megjelent könyvekröl, tudomást lehet venni róluk, meg ahogyan teszed az sem mindegy. A könyveket nem biztos, de a posztokat biztosan elolvasom.

 8. gloriamundi — 2017-06-18 10:23 

@meggymag: Nem mondom, h mindent értettem abból, amit írtál. 🙂
A könyvek szempontjából az fontos, h az érintett téma tárgyalásában ne legyen hülyeség, de a kötetek végén fel is van sorolva a szakirodalom, és remélem, adnak mellé szakmai lektort is, amikor már kész a mű (ellentétben a mai magyar könyvkiadási gyakorlattal, ahol ezt elegánsan meg szokták spórolni, aztán bődületes marhaságok jelennek meg elvileg komoly kiadók könyveiben is).
Egyébként nem nevezném magam nyelvésznek, irodalmár vagyok. 🙂
Ami a jellemábrázolást illeti, sztem ebben az angolok a legjobbak, nekem legalábbis a klasszikusaik esetében van az az érzésem, h igen, ezek a figurák nem papírmasék, annak ellenére, h rengeteg a sablonos típusszereplő. De még azokat is fel tudják ruházni egyedi vonásokkal. Talán a szépirodalom és a kommersz között a legszembetűnőbb különbség, h az előbbiben mindenki esendő, az utóbbiban meg vannak “tökéletes” hősök.

Szerintem dos Santos nem is akar irodalmat írni, valószínűleg tökéletesen tisztában van a korlátaival, amit a javára írok, h van humora, az Ördög kezében pl. Noronha a híradóban látja a nagyfülű bemondót – aki persze maga dos Santos. Ez pl. egy aranyos húzás volt – de csak a portugál olvasók veszik észre, meg a hozzám hasonlók, akik kint éltek vagy élnek. 🙂 Ha több irónia lenne a sztorikban, lehet, h könnyebben lenyelném a didaktikusságot és a pocsék jellemábrázolást. 🙂

 9. meggymag — 2017-06-18 18:24 

Köszi a válaszért s a szmájlikért, most megint átolvastam a hsz.-t, s látom, hogy igazad van. Nem egy rendes hsz. a határaival, hanem személyeskedö is, mindegyre humorizálgattam az adódó apropókat kihasználva. Bánom, de mostmár ott vannak. Vagy legalább is zárójelbe kívánkoztak volna.

A számomra is egyértelmü, hogy irodalmár vagy, a “nyelvész” csak úgy becsúszott.

Rengeteget olvastam életemben, (krimit is, de nem hosszabbat mint 200-300 oldalnyit, máskülönben kissebb a feszültség és “elárulja” a müfajt) könyveken nöttem fel, ezért is olvasom a posztjaidat.
Vagy ilyenekért is, mint: “Talán a szépirodalom és a kommersz között a legszembetűnőbb különbség, h az előbbiben mindenki esendő, az utóbbiban meg vannak “tökéletes” hősök. ” Maga a gondolat nem teljesen idegen a számomra, de nem tudtam volna így megfogalmazni. Tiszta ráismerést okoz.
Meg aztán nem túlzás, nem ámítás, a képek s a leírásod alapján el is tudom kissé képzelni az illetö írásmüvet.
A cselekményszövés és a jellemábrázolás nincsenek is meg egymás nélkül. Attól még könyv a könyv, csak hiányzik belöle az, amit valóban szépirodalomnak lehet nevezni. Végül is azonban, ha veszik s olvassák, Isten neki, s ha még Portugáliáról is meg lehet tudni egysmást, miért ne…

 10. gloriamundi — 2017-06-19 19:43 

@meggymag: Ha szereted az ilyen megfogalmazásokat, még olyat is mondhatok, h a kommersz könyvben a potenciális szexpartner nő mindig magas, vékony és hosszú lábú, míg egy irodalmi műben bármilyen alkatú lehet. 🙂
De az Umberto Eco-tól van, hogy a pornót arról lehet megismerni, hogy minden valós időben történik benne, nincsenek hosszabban elnyújtott részek vagy időugrások, persze nem tudom rendesen felidézni, hogy hangzott a mondat, de ez volt a lényege. 🙂 Valahogy megragadt bennem.
Azért nem csak a szépirodalom lehet igényes jellemábrázolásban, pl. Ed McBain elég jó ebben, és krimiket írt.

 11. UnA — 2017-06-20 19:06 

@gloriamundi: Azt nem vitattam, hogy neked lehet erről más véleményed, és valahol éreztem ezt az “irodalmár” attitűdöt 🙂 De no offense, én kalandregénynek olvastam, és annak tetszett. Főleg, hogy sokat foglalkozik ismeretterjesztéssel – néha az az érzésem, hogy titokban tanítani szeretné az olvasókat. És ez nálam feledtetni tudja az apróbb döccenőket egyéb téren.

 12. gloriamundi — 2017-06-20 19:17 

@UnA: Természetesen én is kalandregényként olvasom ezeket a könyveket, de éppen ez az, h nem működnek kalandregényként. Az ismeretterjesztő része oké, csak ahhoz meg sokszor felesleges maga a kaland. Nem TITOKBAN akar tanítani, totálisan didaktikus, mindenféle finomkodás nélkül. 🙂
És persze, h nem tudok úgy könyvet a kezembe venni, h ne irodalmár szemmel nézném.

 13. SLC — 2017-07-08 22:00 

@gloriamundi: Én azért szeretem, mert egy adott témáról ad közérthetően viszonylag nagy adag tudást. Ismeretterjesztésre nagyon jó, néha még ötletei is vannak a fickónak.
Ami az írástechnikát illeti… keresem a megfelelő, nem vulgáris szót, de nem nagyon találom. Pocsék. Esetleg. Vagy egy kicsit rosszabb. Az egészben legrosszabb talán a jellemábrázolása. Egyszerűen nem képes megteremteni egy élő alakot, teljesen hiteltelen papírmasé figurák rohangálnak a regényeiben.
De ebben legalább nem marad el Dan Browntól és Steve Berrytől 😀

RSS feed for comments on this post.

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.