Rio de Janeiro alapítása és a házasságmániás francia

1565. március 1-én, vagyis éppen 452 évvel ezelőtt szánták rá magukat a portugálok arra a történelmi tettre, hogy várost alapítsanak a Süvegcukorhegy környékén. Nem sok kedvük volt hozzá, de a franciák addig piszkálták őket, hogy végül muszájból meglépték, ami meg volt írva a nagykönyvben: hiszen azt senki sem kérdőjelezheti meg, hogy azon a tájon mindenképpen alapítani kellett egy várost.

Most próbáljuk meg házak és Krisztus szobor nélkül elképzelni.

Igaz, hogy a névadásban kicsit melléfogtak, mert 1502-ben, mikor először pillantották meg a Guanabara-öblöt és környékét, arra a téves következtetésre jutottak, hogy egy folyótorkolatot látnak (nyilván abból indultak ki, hogy a Tejo hogy néz ki, mikor találkozik az óceánnal), így Január folyónak keresztelték el a helyet. Később ugyan kiderült, hogy folyó ott nincs, de annyi nevet kellett adni mindenféle falunak, városnak, szigetnek és erődnek, hogy nem szórakoztak az ilyen csip-csup tévedések korrigálásával.

A helyet tehát Brazília “megtalálása” után mindössze két évvel már felfedezték, viszont egészen a század közepéig nem foglalkoztak vele.

Brazília megtalálásának hivatalos dátuma 1500. április 22., de sokan úgy sejtik, hogy a luzitán hajósok korábban is jártak már arra, csak ezt titokban tartották a spanyolok és a világ többi része előtt, hogy azok ne foglalhassák el előttük a területeket.

Úgy látszik, a történelmi tévedés folytán indiánoknak nevezett őslakók számítottak a portugálok érkezésére.

Gondoljunk csak bele, Portugália egy kb. egymillió lakossal rendelkezett akkoriban, amelynek csak kis töredéke utazott össze-vissza a világban, Dél-Amerikától Japánig: egyszerűen nem volt kapacitásuk 50 év alatt elfoglalni az egész brazil tengerpartot.(Érdemes ránézni a térképre, hogy érzékeljük, mekkora partszakaszról beszélünk – egyben azt is megnézhetjük, milyen indián törzsek várták tárt karokkal a hódítókat.)

A XVI. század közepén a portugálok észak-keleten (Nordeste) vetették meg a lábukat, ahol a kormányzóság is székelt (Salvador városában), illetve São Vicente környékén, a későbbi São Paulo-hoz tartozó tengerparti sávon állomásoztak és tevékenykedtek. Mivel a felfedezésekkel egy csomó izgalmas terület vált hozzáférhetővé, a bőség zavarában a portugál korona azt se tudta, hová kapjon. Úgy ötven évig Dél-Amerika nem számított prioritásnak.

Salvador városa a XVII. században

A franciák azonban szemfülesebbek voltak és az indián törzsekkel is könnyebben barátkoztak, mint a luzitánok (nem kizárt, hogy már a portugálok előtt felfedezték a környéket). Egy Nicolas Durand de Villegaignon nevű úriembernek jutott az a megtiszteltetés, hogy alapos felderítési munkálatok után 1555-ben csapatával két szigetet is megszálljon a Guanabara-öbölben. Nem meglepő módon ma az egyik szigetet éppen Villegaignon-nak hívják, bár nem tudom, a brazilok hogy szokták kiejteni ezt a hangzatos francia nevet.

A szigetek elfoglalása azt a célt szolgálta, hogy a franciák létrehozzák a fellengzősen Antarktikus Franciaországnak elkeresztelt (France Antarctique) gyarmatot.

Az antarktikus szó eredetileg a medve csillagképpel ellentétes, vagyis déli pólushoz tartozót jelent, innen az Antarktisz elnevezés is. A franciák nem csak a déli sarkkörre, hanem jóval melegebb tájakra is alkalmazták ezt a kifejezést.

A portugálok kvázi uralma alá tartozó területek megtámadása persze királyi támogatással történt: Villegaignon II. Henrik francia királytól két felszerelt hajót kapott, és maga válogatta ki legénységét, akik között elítélt bűnözők is voltak – 1555. júliusában hajóztak ki Le Havre-ból. A bűnözők rekrutálását később keservesen megbánta szerintem.

II. Henrik francia király (1547-1559)

Mikor Villegaignon embereivel megszállta a Guanabara-öböl két szigetét, nem számított nagy hátszélre otthonról, de afelől nyugodt lehetett, hogy a portugálokkal ellenséges bennszülött törzsek nem fogják zaklatni, hiszen még arra is sikerült rávennie őket, hogy némi üveggyöngyökért cserébe dolgozzanak neki. Az indiánok azonban alapvetően nem szerettek erődítményeket építeni, és hamar megelégelték a robotot.

Balra Nicolas Durant de Villegaignon, Bretagne ellentengernagya, az Antarktikus Francia Gyarmat megalapítója, jobbra Mem de Sá, a portugál alapítású Brazil Gyarmat harmadik főkormányzója (Sá de Miranda költő féltestvére)

De Villegaignon-nak nem csak indián szövetségeseivel gyűlt meg a baja: egy normandiai tolmácsa is megorrolt rá, mert a parancsnoknak az volt a fixa ideája, hogy aki összefekszik egy asszonnyal, az nősüljön is meg. Egy franciától ez kissé meglepő, főleg, ha azt nézzük, hogy a rendelkezésre álló nők mind bennszülöttek voltak,akiknek a kegyeihez az európai férfiak felesleges papírozás nélkül is hozzáfértek.

A tolmács szerint a szabad szerelem mégiscsak jobban hangzik, mint a házasság béklyója, Villegaignon azonban fafejű volt, és ezzel sikerült kirobbantatnia maga ellen egy lázadást, amelyet ugyan levert, de kénytelen volt felakasztatni néhány renitenst, és vesztett egy csomó embert azzal is, hogy aki tudott, az elmenekült a környező erdőkbe. Ahol utána egyébként ki tudja, milyen keretek között, de a szépreményű franciák együtt éltek bennszülött partnereikkel, csinos mesztic népességet hozva létre arrafelé.

Villegaignon egyébként nem csak a házasságközvetítő szerepéért vált népszerűtlenné, az egyik szövetséges indián törzsnél, a tupinambáknál is kihúzta a gyufát, mert valami érthetetlen okból kifolyólag rá akarta venni őket, hogy hagyjanak fel a kannibalizmussal. Márpedig ebben az illető törzs tagjai nem ismertek tréfát.

Történt egy kísérlet arra is, hogy a franciák megvessék a lábukat a szárazföldön: alapítottak egy Henriville nevű várost (Henrik király tiszteletére), bár vitatott, hogy ez a város tényleg létezett-e vagy csak fikció.

Időközben Franciaországban állandósult a katolikusok és protestánsok közötti harc, és felmerült az a gondolat, hogy Brazíliába kellene menekíteni a hugenottákat. Villegaignon egyenest Kálvinnak írt Genfbe, hogy küldjön pár lelkészt, akik végre fellendíthetik a riói napok sivár lelkiségét. Gaspard de Coligny admirálist, a hugenották vezetőjét, egyébiránt régi ismerősét is megtisztelte egy levéllel ebben az ügyben.

Gaspard de Coligny, Franciaország admirálisa, a hugenották vezetője, aki egy iskolába járt Villegaignon-nal.

A kezdeményezés nem maradt visszhang nélkül: kb 300 ember indult el Dél-Amerika felé abban a reményben, hogy ott vallási türelemmel fognak találkozni. Még nők is csatlakoztak a csapathoz, igaz, hogy csak elenyésző számban. A fehér lányok akkoriban olyan ritkák voltak azon a környéken, hogy biztosak lehettek benne, mint ujjukra tíz jelentkező is jut, és persze nem ám vadházasság céljából közelítenének hozzájuk… Így esett, hogy Brazíliában tartották az amerikai kontinens első úrvacsoráját.

A protestáns kaland azonban hamar véget ért. 1558-ban a lelkészek és társaik úgy döntöttek, hogy nekik mégis elegük van a riói nyaralásból, ugyanis Villegaignon meggondolta magát, és mégis inkább a katolikus dogmák irányába táncolt vissza. Szereptévesztésében inkvizítori allűröket is kifejlesztett magában és arra kényszerítette meghívottait, hogy hitvallást fogalmazzanak. Nemsokára ő maga is visszatért francia földre, és unokaöccsére, Bois-le-Comte-ra hagyta a kvázi gyarmat irányítását.

Jean de Léry Brazíliába tett utazásáról szóló könyve (1578)

1559-ben végre a portugálok is felébredtek. Mem de Sá, a harmadik portugál főkormányzó, kihasználva, hogy egy francia átállt a portugálok oldalára, és értékes információkkal szolgált például arról, hogy mennyire kevés emberrel rendelkezik az ellenség, a főparancsnok pedig épp házon kívül van, úgy döntött, hogy támadást indít a csigazabálók ellen. (Igaz, egy részük történetesen skót volt, és kikérnék maguknak ezt az elnevezést, de ezen ne akadjunk fenn.) A támadásban számíthattak egy új portugál flottára is, így nem volt nehéz dolguk. 1560 márciusában legyőzték a franciákat, ami azonban nem jelentette azt, hogy minden gall hazatakarodott volna: kereskedelmi tevékenységeiket továbbra is folytatták.

Mem de Sá nem akart beletörődni a helyzetbe, 1565-ben unokaöccsét mozgósította (úgy látszik, az unokaöccsök mindig kaphatók ilyesmire), hogy takarítsa el Rio környékéről az újlatin rokonokat, és csináljon végre virtigli portugál várost abban furcsa alakú hegy uralta öbölben, meg a környékén. Estácio de Sá támadásba is lendült, bevette magát a Pão de Açúcar (Cukorsüveghegy) e o Morro Cara de Cão közé, és elkezdett építkezni – egyrészt árkokat ásott, másrészt templomot emeltetett, és néhány házat építtetett, majd az így létrejött sárfészket elnevezte São Sebastião do Rio de Janeiro-nak. Vagyis Januárfolyói Szent Sebestyénnek. Tudom, ez magyarul borzalmasan hangzik, de portugálul nem olyan szörnyű.

Estácio de Sának, Rio de Janeiro alapítójának mellszobra

Hogy Szent Sebestyén neve hogy került a történetbe? Az éppen akkor uralkodó királyt hívták Sebestyénnek, aki sajnos leginkább arról híres, hogy később öngyilkos expedíciót vezetett Észak-Afrikába a mórok ellen, Alcacer-Quibirnél pedig katasztrofális vereséget szenvedett a seregével együtt. Ő is odaveszett, akár a mi II. Lajosunk, bár sokan nem hitték el, hogy valóban meghalt, és azóta is várják visszatértét (ezért kapta a Desejado, vagyis a Vágyott mellélnevet). Mivel Sebestyén utód nélkül halt meg, Portugáliát aztán egy időre bekebelezte a spanyol korona… Mindez azonban 1578-ban következett be, jó 13 évvel Rio alapítása után.

Sebestyén portugál király, akinek tiszteletére Rio de Janeiro-t egy ideig São Sebastião de Rio de Janeiro-nak hívták.

Estácio de Sá egyébként a város alapítása után nem sokkal egy csetepatéban halálos sebet kapott, de ez már mit sem változtatott a tényen, hogy Rio de Janeiro-ban a portugálok vetették meg a lábukat.

Rio alapítása

Rio 1763-ban lett Brazília Gyarmat fővárosa, mégpedig Pombal márki döntése alapján (akit leginkább a lisszaboni földrengés utáni építkezések és a Távora-perben játszott szerepe miatt ismerünk). Rio 1960-ig töltötte be a főváros szerepét, aztán sajnos lecserélték Brazíliavárosra, amelyről inkább nem nyilatkozom… De Rio ma is egyet jelent Brazíliával, sokan tévesen még mindig azt hiszik, hogy a Cidade Maravilhosa, a Csodálatos Város az ország fővárosa…

Ki tudja, ha Villegaignon nem ragaszkodik annyira az emberei kiházasításához, nem kritizálja a kannibálokat, és jobban kijön a protestánsokkal, nem a francia lenne-e a hivatalos nyelv Dél-Amerika nagy részén… De én biztos nem bánom, hogy másképp alakult.

40 év forradalom

Illett volna méltó megemlékező posztot írni a szegfűs forradalom 40. évfordulójára, de az élet másképp akarta. Magáról április 25-ről, az előzményekről és az forradalmat követő évekről is posztoltam már többször, sőt, igen optimistán belekezdtem egy sorozatba, amely az elmúlt 40 év áttekintését tűzte ki célul (mindeddig egyetlen rész készült el), de a részletesebb kivesézés most elmarad.

Mégsem múlhat el ez a dátum poszt nélkül. Noha sokan fanyalognak most Portugáliában, és hol a forradalom vívmányait kérdőjelezik meg, hol azon kapják fel a vizet, hogy nyikhaj civilek kritizálni merik az akkori kapitányokat és közkatonákat, mert mit tudnak ők az egészről, és egyébként is, ha ma lenne olyan történelmi helyzet, mindenki megelégedne a fácsé kommenteléssel, azért jobb tisztában lenni vele, hogy a Salazar-időkhöz képest mennyire más lett az ország.

Sajnos attól ők is messze vannak, hogy kolbászból legyen a kerítés, és a diktatórikus hagyományok, mint amilyennek sokan a praxe-szertartásokat gondolják (és szerintem joggal), még mindig nagyon erősek (két napja újabb három halálos áldozatot követelt az egyik diákbeavatós hülyéskedés, most egy fal omlott rá többekre), a demokrácia azért él és működik. És már ez sem kevés a világ bizonyos más pontjairól nézve.

Remélem, meg tudnak maradni a normalitás útján és a gazdasági fellendülés is bekövetkezik előbb-utóbb, de inkább mihamarabb.

Azoknak pedig, akik kíváncsiak rá, hogyan is zajlott az a 40 évvel ezelőtti nap, ajánlom az Áprilisi kapitányok (Capitães de Abril) című Maria de Medeiros-féle filmet. A trailer-ben a legütősebb jelenetek:

Áprilisi kapitányok

Akik tudnak portugálul, azoknak egyszerűbb lesz, de francia és angol felirattal is megvan, ha jól tudom. Nagyon élvezetes és az, aki megnézi, elég pontos képet alkothat magának a szegfűs forradalomról. A többieknek meg ott van például a három évvel ezelőtti posztom, meg ez a kis videó: április 24-én 22:55-kor a portugál rádió ezt a dalt adta le: ez szolgált kódolt üzenetként arra vonatkozólag, hogy megkezdődtek a hadműveletek.

Paulo de Carvalho: Az istenhozzád után

 

Az “elmúltnegyvenév” Portugáliában – 1. rész

Az idei évfordulós dömpingben könnyen elsikkadhat, de a portugáloknak mégiscsak az a legfontosabb, hogy szegfűs forradalmuk 40. születésnapját ünnepelhetik majd április 25-én.

Persze ez az ünneplés nem lesz felhőtlen, sokan jönnek majd azzal, hogy ha tudták volna, mi lesz még 74-ből, bele se kezdenek, meg, hogy Portugália semmit nem javult az “elmúltnegyvenévben”… Hogy változott, és nem kicsit, azt azért elég merész dolog lenne tagadni, túlságosan is szembetűnő. De mégis, miben és mennyire?

A statisztikáknak megvan a maguk sorsa, jelentése és helye, és nem bízhatunk bennük 100%-ig, de mindenképp érdemes vetni rájuk egy-két pillantást, ilyen esetben még inkább. Én is ezt tettem, mikor megláttam a Público által megjelentetett infografikákat, amelyek nagyon szemléletesen mutatják be a négy évtized valóban hatalmas változásait. Vannak adatok, amelyek nem leptek meg különösebben, de vannak olyanok is, amelyekről ennyire pontos képet nem alkottam magamnak. A diagramokat nem tudom ide másolni, ha részletesen érdekel valakit, a linkben megtalálja mindet.

Az adatok jellemzően három korszakra vonatkoznak: közvetlenül a forradalom előttre, 1973-ra, majd 20 évvel későbbre, illetve a 2010-es esztendőkre.

Kezdjük a népesség alakulásával. 1973-ban kb 8 és fél millióan éltek Portugáliában, 93-ban majdnem 10 millióan, mostanra ez a szám tíz és félmillió. Első blikkre növekedésnek tűnik, de ha megnézzük a születési adatokat, elég gyorsan kiderül, hogy a 70-es évek óta folyamatosan és drasztikusan csökken a születésszám. 73-ban 1000 lakosra 20 születés jutott, 93-ban 11,4, 2012-ben 8,5. Mostanra értük el azt a szintet, hogy a halálozási arány meghaladja a születésekét.

Öregedő társadalomról van tehát szó: ma már 2 millió fölött van a 65 év felettiek száma, míg 14 év alatti gyerekből csak másfél milliót számoltak. 93-ban még több kiskorú volt, mint idős, de 20 év alatt ez az arány elég durván megváltozott.

Az egyik fő ok az anyasági támogatások nagyon alacsony mivolta, de ez persze nem magyaráz meg mindent. Míg 40 évvel ezelőtt az iskolázatlanság és a vallásosság, no meg a szociális háló hiánya is arra késztette az embereket, hogy ontsák magukból a gyerekeket (nem volt ritka a 6-7 gyerekes család sem), addig manapság egyre több lány jár egyetemre, egyre nagyobbak a fiatalok igényei, ugyanakkor egyre nehezebb önálló életet kezdeni (legalábbis a most elvárt szinten), és persze a vallás szerepe is csökkent. Arról nem is beszélve, hogy már alig valakinek jutna eszébe azért gyereket vállalni, hogy az majd öregkorában eltartsa. (A még létező nyugdíjrendszer más szemléletet alakított ki, de erre még visszatérünk.) Inkább a középkorúak tartják el nagyon sokáig a gyerekeiket.

A lakosságszámot persze nem csak a születési és a halálozási arány befolyásolja, hanem a migráció is, amely luzitán földön nagyon jelentős volt a 70-es években – és ma újra az. A migrációs diagram szerint, amely egyszerre nézi a el- és a bevándorlási adatokat, 73-ban 84.000-en többen hagyták el az országot, mint ahányan érkeztek (bevándorló nagyon kevés volt, a külföldi állampolgárok száma 74-ben 32.000), 93-ban elképesztő módon többen érkeztek az országba, mint amennyien elmentek, mára ismét az elvándorlás aránya a nagyobb, noha közben több, mint 400.000 külföldi él Portugáliában. A válság miatti emigráció egyelőre nem akkora mértékű, mint a 70-es évek elvándorlása, és ahogy korábban írtam, nagyon más a jellege is.

A 90-es években sokan jöttek a volt gyarmatokról, de főleg a 90-es évek második felében és az ezredfordulón Kelet-Európából is, főleg az ukrán bevándorlók száma volt magas. Én magam is a 90-es évek második felében erősítettem a statisztikát, egyszer meg is számoltak: a nagy ukrán hullám azonban már a távozásom után gyűrűzött be.

Folytatás nemsokára.

Meghívó: Előadás Gracia Nasi reneszánsz női bankárról

Aki ráér holnap délután, azt szeretettel várom a Nagytétényi Kastélymúzeumba, ahol a Reneszánsz Hölgyek Társasága szervezésében vetített képes előadást tartok a portugál converso, azaz zsidó származású újkeresztény Beatriz da Luna alias Gracia Mendes alias Gracia Nasi reneszánsz női bankár életútjáról.

Lisszabonban született, Konstantinápolyig volt kénytelen menekülni, beutazta egész Európát, családi vállalkozása hitelezett Európa szinte összes uralkodójának, üldözte az Inkvizíció, Magyarországi Mária, üzletet kötött VIII. Henrikkel, V. Károllyal, Szulejmán szultánnal. Beszélek unokaöccséről, Joseph Nasiról is, aki nemzetközi kalandorként, akár kettős vagy többes ügynökként tevékenykedett szerte a mediterrán térségben, profi leányszöktetővé avanzsált, összehaverkodott Szelim herceggel, a későbbi szultánnal, akinél elérte, hogy kinevezze Naxosz hercegévé. Üldözés, kaland, izgalom, cselszövések, lányszöktetések, pénzügyi trükkök, a tőzsde kezdetei – minderről szó lesz az előadásban.

Gyertek!

Dátum: 2012. november 24. 13-16h
Helyszín: Nagytétényi Kastélymúzeum
Belépőjegyek válthatók a Kastély jegypénztárában:
felnőtteknek 800 Ft
ifjúsági és nyugdíjas jegy: 400 Ft 

Gloria Mundi

Portugália napja, meg ami még belefért

Június 10. Luzitániában kábé olyan, mint idehaza augusztus 20. Nyár van és katonai parádé, a nem túl népszerű köztársasági elnök beszédet mond, a tugák (portugálok) önmagukat ünneplik. És majdnem pont egybeesik a dátum a luzitánok idei első EB-szereplésével, a németek ellen. A jelen gazdasági helyzetben igencsak rájuk fér a figyelemelterelés, és erre mindig kaphatóak is. Ezt a tavalyi cikket kicsit felfrissítve most a Blogrepublik olvasói figyelmébe ajánlom. Força Portugal!

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Volt egyszer egy terrorszervezet…

Megint elérkezett a portugálok nemzeti ünnepének dátuma, április 25, amelyről tavaly már megírtam a legfontosabb tudnivalókat – nem, mintha ezzel kimerítettem volna a témát.

De az április huszonötödike (Vinte e cinco de Abril) szókapcsolat nem csupán a forradalom napját jelöli. Így hívják például a Golden Gate-re emlékeztető lisszaboni hidat (melyet eredetileg Salazarnak kereszteltek, a diktátor után), illetve a portugál történelem ha nem is egyetlen, de mindenképp legismertebb terrorszervezetének nevében is ott a forradalmi dátumra való utalás.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Átirányítás: Hová tűnt a legendás Mendes-vagyon?

Ezúttal nem saját publikációra hívom fel a figyelmet, hanem egy előadásomról szóló beszámolóra, amely a hvg.hu-n jelent meg, Szegő Iván Miklós tollából, a hónap elején. 

Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen rendezett, Adósság és hitelezés a reneszánsz korában című konferecián tartottam ezt a prezentációt Gracia Mendes bankárasszonyról, aki Lisszabonban született, és a portugál (illetve spanyol) conversók oltalmazójaként vonult be a történelembe.

A cikk itt olvasható.  

Átirányítás: A királyt megölni nem kell… (A Távora-per)

Kedveseim!

Ezúttal a lemil blogon olvashattok luzitán barátaink múltjáról.

Az inkvizíciós szörnyűségek után több, mint egy fél évvel már senkit nem fog meglepni, hogy a portugál történelem nem éppen legkellemesebb korszakát választottam újabb posztom témájául. De hát a lemilhez nem is a kellemetességek illenek.

Ebben a sztoriban van természeti katasztrófa, szerelmi dráma, király elleni merénylet, koncepciós per, válogatott kínzások, politikai játszmák, durva ítéletek, szerzetesek kiebrudalása, és a portugál történelem máig egyik legjelentősebb figurájának felemelkedése.

A továbbiakat itt találjátok.

Glória

Aki megmentette a templomosokat: 750 éve született Dénes király

Pár napot késtünk csak ezzel a poszttal, hogy eltaláljuk a 750. évfordulót, de azért még időben vagyunk, hogy írjunk pár sort a portugál történelem egyik legfontosabb és legszimpatikusabb királyáról, Dénesről, vagy ahogy a luzitánok nevezik, Dom Dinis-ről (1261-1325).

Dénes, annak a Bölcs Alfonz, kasztíliai királynak az unokája volt, aki még a német-római császárságot se tartotta a maga számára túl nagy falatnak, és szívesen kekeckedett az aktuális pápával, azon kívül, hogy mindenféle kulturális vívmányokkal színesítette Ibéria XIII. századi mindennapjait: műfordító iskolát alapított, és még a sakktanulmányokat is szponzorálta, de hogy ne siránkozzék az Egyház olyan nagyon, jámborságában több száz Szűz Máriához írt sanzont is hátrahagyott (igaz, ezeket szerintem nagyrészt négerekkel íratta, mert túl elfoglalt lehetett ahhoz, hogy mindent sk csináljon …)

Elnézést, hogy elkalandoztam, de mint Mark Twain-től is tudjuk, ha egyéb helyről nem is (Egy jenki Artúr király udvarában), a középkorban minden egyébnél fontosabb volt egy nemes úr származása és őseinek tettei, vagyis nem tértem el a tárgytól olyan nagyon.

Dénes király, miután kegyeskedett III. Alfonz fiaként megszületni és felnevelkedni, pont a legjobb életkorban, 18 évesen foglalta el az ükapja, Afonso Henriques által kissé kalóz módon megalapított portugál királyság trónját. 46 éves uralkodása alatt (azért ez nagyon szép idő, akárhonnan is nézzük, főleg egy folyamatos háborúban álló ország királyaként, szakszerű egészségügyi ellátás szinte teljes hiányában) számos nagyszerű tettet vitt véghez.

Például kiegyezett a korábban a portugál uralkodóházzal viszálykodó Szentszékkel. (Most ne firtassuk, miért viszálykodtak.) Támogatta a Szent Jakab lovagrendet, és a keresztény Európában egyedülálló módon megvédte a francia király, Szép Fülöp által koncepciós per jóvoltából pénzügyileg és fizikailag is likvidált templomos rendet.

Ezért az egy tettéért megérdemli, hogy minden valamirevaló összeesküvés-elméletekért és izgalmas sztorikért rajongó ember megjegyezze a nevét. Dénes a rend feloszlatása után néhány évvel segítette a Krisztus lovagrend megalakulását, és ennek a szerzetnek adta át a templomosok minden korábbi tulajdonát. Szóval még anyagi haszna se származott a tranzakcióból.

Jelentős mezőgazdasági fejlesztéseket vitt véghez, flotta kialakításába kezdett (nyilván előre látta, hogy egyszer majd a portugálok fogják felfedezni a világot), 1308-ban kereskedelmi szerződést kötött Angliával, Lisszabonban megalapította az első portugál egyetemet, amelyet később Coimbrába helyezett át. Ő fejezte be 1297-ben a portugál reconquistát (a spanyolok ezt 1492-ig húzták). Azóta sem változtak semmit a kontinentális országhatárok, egyetlen városka kivételével.

Dinisnek köszönhető, hogy az adminisztráció nyelve a latin helyett a portugál lett! Vagyis, ő tanította meg portugálul írni a nemzetet (amely aztán más, ennek nem mindig felhőtlenül örvendező nemzeteknek a nyelvévé is vált. És most még inkább érdemes tanulni, mint valaha!) 

Hogy Bölcs Alfonz, a nagyapa nyomdokaiba lépjen, udvarában költői kört is működtetett, ő maga volt az egyik legjobb verselő. (Vagy ugyancsak négerekkel dolgoztatott, ezt már sose fogjuk megtudni.) Provanszál típusú szerelmes énekeket (cantiga de amor), tipikus galego-portugál női dalokat vagy barátdalokat (cantiga de amigo) és csúfolódó, obszcén dalokat (cantiga de escárnio) egyaránt írt.

Hogy ezekhez mit szólt szegény felesége, az aragóniai származású, később portugáliai szent Erzsébetként (Santa Isabel de Portugal) aposztrofált királyné, aki a mi, Árpádházi Szent Erzsébetünkről kapta a nevét (egyébként oldalági leszármazottja volt a magyar királylánynak), arról csak egy jópofa sztori maradt fenn: mivel Isabel tudta, hogy Dénes olykor kiruccan a mai Odivelas felé lakozó szeretőihez, bölcs feleség módjára még biztatta is: Ide vê-las! (Menjen csak, látogassa meg őket!) A népetimológia szerint ebből alakult ki az Odivelas helységnév. Anekdotának mindenesetre nem rossz.

 

Hogy a szeretők nem csak a királyné képzeletében léteztek, azt az is bizonyítja, hogy Dénes utóda törvénytelen fia, Afonso Sanchez lett, aki szintén jeleskedett a költészetben.

Most azonban magától Dénestől biggyesztek ide egy női dalt, mégpedig az egyik leghíresebbet, a saját fordításomban. A vers A tavaszidő édessége című kötetben is szerepel.

 

Zöld fenyőnek szép virága

Ai flores, ai flores do verde pino

 

Zöld fenyőnek szép virága,

kedvesemről mi hír járja?

Hol is lehet, Istenem?

 

Zöld ágacska szép virága,

szerelmemről mi hír járja?

Hol is lehet, Istenem?

 

Kedvesemről mi hír járja,

hazugságát most se bánja?

Hol is lehet, Istenem?

 

Szerelmemről mi hír járja,

hamisságát most se bánja?

Hol is lehet, Istenem?

 

Kedvesedről kérdesz engem?

Él és virul, higgyél bennem.

Hol is lehet, Istenem?

 

Szerelmedről kérdesz engem?

Virul és él, higgyél bennem.

Hol is lehet, Istenem?

 

Él és virul, higgyél bennem,

itt lesz hamar, itt lesz menten.

Hol is lehet, Istenem?

 

Virul és él, higgyél bennem,

itt lesz rögvest, itt lesz menten.

Hol is lehet, Istenem?

A portugálok beintenek a finneknek – országimázs a javából

Miután a portugál kormány a megszorító csomag meg nem szavazása után megbukott, most ugyanaz az átmeneti kormány megszorító csomagot hirdetett meg, csak az úgynevezett trojka, vagyis a 3 mumus, az Európai Bizottság, az Európai Központi Bank és az IMF segítségül hívásával egybekötve. Nem csak megszorítunk, el is adósodunk … Vagy másképp: lehet befektetésekre is költeni. (Egyébként a bukott szoci kormánypárt jelenleg 2%-kal vezet a közvéleménykutatásokban a szocdemek előtt, csak a szocdemeknek van lehetséges koalíciós partnerük: a Néppárt, míg a szociknak nincs …)

Nos, az Európai Unió részéről nyújtandó segítséget azért még a tagállamoknak is meg kellene szavazniuk. És van, akinek nem smakkol a dolog. Ez a hezitáló népség pedig éppen nyelvrokokunk, Finnország. 43%-uknak nincs gondja a segítségnyújtással, 39% inkább passzolna, és 13% még nem tudja. Ami a portugáloknak baromira nem tetszik – annak ellenére, hogy nemrég még esküdöztek: nem kell nekik semmiféle adomány (vagy kölcsön, vagy akármi, megvannak ők egyedül is, ide lőjenek!) …

Külön a finnek kedvéért össze is ütöttek egy kis videót, amin kábé az összes portugál vívmányt felsorolják, amit így hirtelenjében egy országimázs központ össze tudott szedni … Lehetne tőlük tanulni! Mivel a cucc angolul van, mégpedig echte brit lehet a narrátor, itt mellékelem, szerintem nem csak arra alkalmas, hogy jókat mosolyogjunk rajta, hanem arra is, hogy megtanuljunk belőle néhány érdekességet. És nem mellesleg, marketing szempontból sem utolsó. Aztán a finnek kezdenek vele, amit akarnak …

[youtube=http://www.youtube.com/watch?v=XXw5fMIYGqg&w=425&h=350]