Aki megmentette a templomosokat: 750 éve született Dénes király

Pár napot késtünk csak ezzel a poszttal, hogy eltaláljuk a 750. évfordulót, de azért még időben vagyunk, hogy írjunk pár sort a portugál történelem egyik legfontosabb és legszimpatikusabb királyáról, Dénesről, vagy ahogy a luzitánok nevezik, Dom Dinis-ről (1261-1325).

Dénes, annak a Bölcs Alfonz, kasztíliai királynak az unokája volt, aki még a német-római császárságot se tartotta a maga számára túl nagy falatnak, és szívesen kekeckedett az aktuális pápával, azon kívül, hogy mindenféle kulturális vívmányokkal színesítette Ibéria XIII. századi mindennapjait: műfordító iskolát alapított, és még a sakktanulmányokat is szponzorálta, de hogy ne siránkozzék az Egyház olyan nagyon, jámborságában több száz Szűz Máriához írt sanzont is hátrahagyott (igaz, ezeket szerintem nagyrészt négerekkel íratta, mert túl elfoglalt lehetett ahhoz, hogy mindent sk csináljon …)

Elnézést, hogy elkalandoztam, de mint Mark Twain-től is tudjuk, ha egyéb helyről nem is (Egy jenki Artúr király udvarában), a középkorban minden egyébnél fontosabb volt egy nemes úr származása és őseinek tettei, vagyis nem tértem el a tárgytól olyan nagyon.

Dénes király, miután kegyeskedett III. Alfonz fiaként megszületni és felnevelkedni, pont a legjobb életkorban, 18 évesen foglalta el az ükapja, Afonso Henriques által kissé kalóz módon megalapított portugál királyság trónját. 46 éves uralkodása alatt (azért ez nagyon szép idő, akárhonnan is nézzük, főleg egy folyamatos háborúban álló ország királyaként, szakszerű egészségügyi ellátás szinte teljes hiányában) számos nagyszerű tettet vitt véghez.

Például kiegyezett a korábban a portugál uralkodóházzal viszálykodó Szentszékkel. (Most ne firtassuk, miért viszálykodtak.) Támogatta a Szent Jakab lovagrendet, és a keresztény Európában egyedülálló módon megvédte a francia király, Szép Fülöp által koncepciós per jóvoltából pénzügyileg és fizikailag is likvidált templomos rendet.

Ezért az egy tettéért megérdemli, hogy minden valamirevaló összeesküvés-elméletekért és izgalmas sztorikért rajongó ember megjegyezze a nevét. Dénes a rend feloszlatása után néhány évvel segítette a Krisztus lovagrend megalakulását, és ennek a szerzetnek adta át a templomosok minden korábbi tulajdonát. Szóval még anyagi haszna se származott a tranzakcióból.

Jelentős mezőgazdasági fejlesztéseket vitt véghez, flotta kialakításába kezdett (nyilván előre látta, hogy egyszer majd a portugálok fogják felfedezni a világot), 1308-ban kereskedelmi szerződést kötött Angliával, Lisszabonban megalapította az első portugál egyetemet, amelyet később Coimbrába helyezett át. Ő fejezte be 1297-ben a portugál reconquistát (a spanyolok ezt 1492-ig húzták). Azóta sem változtak semmit a kontinentális országhatárok, egyetlen városka kivételével.

Dinisnek köszönhető, hogy az adminisztráció nyelve a latin helyett a portugál lett! Vagyis, ő tanította meg portugálul írni a nemzetet (amely aztán más, ennek nem mindig felhőtlenül örvendező nemzeteknek a nyelvévé is vált. És most még inkább érdemes tanulni, mint valaha!) 

Hogy Bölcs Alfonz, a nagyapa nyomdokaiba lépjen, udvarában költői kört is működtetett, ő maga volt az egyik legjobb verselő. (Vagy ugyancsak négerekkel dolgoztatott, ezt már sose fogjuk megtudni.) Provanszál típusú szerelmes énekeket (cantiga de amor), tipikus galego-portugál női dalokat vagy barátdalokat (cantiga de amigo) és csúfolódó, obszcén dalokat (cantiga de escárnio) egyaránt írt.

Hogy ezekhez mit szólt szegény felesége, az aragóniai származású, később portugáliai szent Erzsébetként (Santa Isabel de Portugal) aposztrofált királyné, aki a mi, Árpádházi Szent Erzsébetünkről kapta a nevét (egyébként oldalági leszármazottja volt a magyar királylánynak), arról csak egy jópofa sztori maradt fenn: mivel Isabel tudta, hogy Dénes olykor kiruccan a mai Odivelas felé lakozó szeretőihez, bölcs feleség módjára még biztatta is: Ide vê-las! (Menjen csak, látogassa meg őket!) A népetimológia szerint ebből alakult ki az Odivelas helységnév. Anekdotának mindenesetre nem rossz.

 

Hogy a szeretők nem csak a királyné képzeletében léteztek, azt az is bizonyítja, hogy Dénes utóda törvénytelen fia, Afonso Sanchez lett, aki szintén jeleskedett a költészetben.

Most azonban magától Dénestől biggyesztek ide egy női dalt, mégpedig az egyik leghíresebbet, a saját fordításomban. A vers A tavaszidő édessége című kötetben is szerepel.

 

Zöld fenyőnek szép virága

Ai flores, ai flores do verde pino

 

Zöld fenyőnek szép virága,

kedvesemről mi hír járja?

Hol is lehet, Istenem?

 

Zöld ágacska szép virága,

szerelmemről mi hír járja?

Hol is lehet, Istenem?

 

Kedvesemről mi hír járja,

hazugságát most se bánja?

Hol is lehet, Istenem?

 

Szerelmemről mi hír járja,

hamisságát most se bánja?

Hol is lehet, Istenem?

 

Kedvesedről kérdesz engem?

Él és virul, higgyél bennem.

Hol is lehet, Istenem?

 

Szerelmedről kérdesz engem?

Virul és él, higgyél bennem.

Hol is lehet, Istenem?

 

Él és virul, higgyél bennem,

itt lesz hamar, itt lesz menten.

Hol is lehet, Istenem?

 

Virul és él, higgyél bennem,

itt lesz rögvest, itt lesz menten.

Hol is lehet, Istenem?

Átirányítás: Mit ér egy Grál-lovag az ágyban?

Hol volt, hol nem volt … Élt egyszer Artúr király mondavilágában egy ici-pici Grál-lovag.

Noha a Grál-lovagsága csak később derült ki, azért visszamenőleg megadjuk neki ezt a címet. Mert mi ezt is megtehetjük. Portugálul Galaaznak, angolul Galahadnak hívták a srácot (én most A Grál keresése  című portugál lovagregény alapján mesélek), volt vagy tizenöt éves, és akár hiszitek, akár nem, egy apácakolostorban nevelkedett. Nem éppen lovagnak való összevont ovibölcsi és bentlakásos általános iskola, de az igazi tehetség még ezen is túlteszi magát. Innen szép győzni, ahogy mondani szokták.

Folytatás a Szexcsaták blogon.

 

Joam Airas de Santiago: A gesztenyésben

Egy gyönyörű középkori galego-portugál vers – az egyik kedvencem. Saját fordításban. 

A beteljesületlen vágyról …

 

Crexente gesztenyésében
megláttam egy pásztorlánykát,
senki nem volt közelében,
de hallottam dalolását,
a szoknyáját összefogta,
és a napfény beragyogta
a folyópart minden árnyát.

Madarak szálltak körötte,
ahogy járt a pirkadatban,
vágyról énekeltek egyre
az ágakon szakadatlan,
de akárki látta volna,
másra biztos nem gondolna,
csak a vágyra, lankadatlan.

Szóltam volna, ám nem mertem,
mozdulatlan, némán álltam,
majd ezt mondtam félve, csendben:
- Néhány szavam jóságában,
úrnőm, hogyha meghallgatná ...
De ha talán úgy kívánná,
hogy magamba zárjam vágyam ...

- Lovag, a Szent Szűzre kérem,
legyen ura önmagának,
menjen, de vissza se nézzen,
az ösvények önre várnak,
mert a népek erre jönnek,
s minden rosszat kiötölnek,
hogyha minket együtt látnak.

Átirányítás: A vicces csontváz, a bakó és a mágikus realizmus

Ismerős tájakon járunk. Olykor nem is tudjuk, honnan olyan ismerős, de mégis, mintha már olvastunk volna valami hasonlót. Lehet, hogy sose hallottunk a galegókról, mert diszkrétebbek, mint a katalánok és a baszkok, de az El Caminót csak el tudjuk helyezni a térképen, mióta újjáéledt a középkorban annyira népszerű, zarándoklattal egybekötött turizmus. Nos, az El Camino Santiago de Compostelába vezet: és ott bizony galegók élnek. 


Mivel pedig a galegók majdnem portugálok (vagy a portugálok majdnem galegók), ajánlom a blog olvasóinak is a lazarillo hispanisztikai portálon megjelent recenziómat A pillangók nyelve című antológiáról.  

Fél Portugália itt sertepertél nálunk

Nem tudom, mi van, de mintha mostanában minden a portugálok körül forogna. Kapkodom a fejem, hol a politikára, hol a gazdaságra, hol a sportra, hol a kultúrára kell figyelni. És a brazilokat még nem is említem, de van egy brazilos blog úgyis, ők megteszik a magukét. (Azért majd néha kontárkodunk arrafelé is.)

Nos, a most aktuális témák közül néhány: a már sokszor emlegetett, vasszigorral jellemezhető portugál államfő, Cavaco Silva (ex-miniszterelnök 10 éven át, és még így is megbotlik a páston) két napra Budapestre érkezik, az ún. Arraiolos csoport tanácskozására. Persze, ezt a csoportot is egy portugál településről kellett elnevezni, ahogy a lisszaboni szerződés is milyen jó országimázs … (Bár mostanság fújhatják az országimázsukat, a bóvli kategóriában. Nagyon elásták szegények magukat.) Nos, ebbe az Arraiolos csoportba mi is beletartozunk, meg még a luzitánokon kívül a németek, az osztrákok, a finnek, a szlovének, az olaszok,  a lettek és a lengyelek: ami azt jelenti, hogy most az összes kormányfő itt sertepertél Pesten, de leginkább Cavacóra lesznek kíváncsiak, a TEK meg villanthat. (Mit fognak ezek az elnökség után csinálni?)

A tárgyalások zárt ajtók mögött folynak majd, és mindenféle divatos téma van napirenden, Baltikumi Stratégiától a Duna-stratégiáig, meg a multikulti, az európai identitás és az asszimiláció-integráció. Na jó, ezt nem ragozzuk tovább, elég, ha ők megteszik. Utána (még ma este) a Munkácsy trilógiára viszik őket, váljék egészségükre, művelődjenek egy kicsit, úgy is van rendjén, bár az igazi kulturális élmény a magyar köztársasági elnök által adott díszvacsora lesz (remélem, a menüben nincs sok helyesírási hiba). Holnap még tárgyalnak egyet, 2020-ra készülve.

Közben José Sócrates magyarázhatja a bizonyítványát, mert felröppent az összeesküvés-elmélet-szerű hír, hogy ő már a PEC 4 leszavazása előtt levajazta az EU-val, hogy pénzügyi segítséget kér (amit most meg is kap), és az egész cirkusz a lemondással arra volt jó, hogy mindenkinek megmutassa: a dekonstruktív ellenzék a hunyó. Nekem ez kissé meredek, azért egy miniszterelnök se lehet annyira hülye, hogy egy ilyen blöff kedvéért megkockáztassa, hogy nem őt választják újjá. 

Politikából most ennyi, kultúra szempontjából érdekes lehet, hogy a könyvfesztiválon két portugál író is bemutatkozik. Az egyik Rui Cardoso Martins kissé morbid című könyvével: És ha nagyon meg szeretnék halni (hát, nem tudom, az Európa Kiadó biztos úgy gondolta, hogy az öngyilkossági statisztikákban élen járó magyaroknak pont ez kell, de majd kapok belőle példányt, és recenziót is írok róla, addig részlet itt). Elsőkönyvesként pedig Vasco Luís Curado: A vida verdadeira (Való élet) című művével érkezik, ennek se nagyon bíztató a címe, ha a mostani eseményeket nézzük. 

Még egy mai aktualitás: a lemil blogon az afrikai címerek között a luzofón Angoláé is szerepel, érdemes megnézni.

A pap és a kisfiú (Brazil mese)

Ezúttal egy kis humoros brazil mesével traktállak benneteket. Nem 18+os tartalmú, gyerekeknek is felolvasható! Jó szórakozást!

Volt egyszer egy pap, aki egy nap a pusztaságban vándorolva nagyon megszomjazott. Meglátott egy kunyhót, odament és bekiáltott:

– Van itt valaki?

A kunyhóból kisfiú jött ki. A pap leült egy kőre és megkérdezte:

– Van valami innivaló, amivel meg tudnál kínálni, fiam?

A fiúcska bement a kunyhóba és egy limonádéval teli tökhéjat hozott ki. A pap jót húzott belőle, megtörölte a száját, majd kiitta az egészet.

– Van még belőle? – kérdezte.

A kisfiú újra bement és hozott még egy adagot. A pap furcsállotta a dolgot, de nem szólt semmit, csak szépen felhajtotta az italt. Utána azonban így szólt a fiúhoz:

– Mondd csak, nem fog haragudni anyád, hogy ennyi limonádét adtál?
– Miért haragudna – felelte a fiú -, ebből ő már a döglött csótány miatt nem akart inni.

A pap erre felugrott és a földhöz vágta a tökhéjat, mely ezer darabra tört:

– Te, ördögfajzat, miért nem mondtad ezt előbb?
– Na, most aztán tényleg jól elnadrágolnak majd – pityeredett el a kisfiú -, az atya eltörte a nagyi bilijét!


A mese Brazília észak-keleti részében igen elterjedt, eredete ismeretlen.

Portugálul itt olvasható.

Táncoló prostik, részeg diákok: pár szó a fado-ról

Múltkori posztunkban adtunk egy kis ízelítőt a fado-ból, remélem, mindenkinek tetszett a zene, panasz nem érkezett. Sajnos olvasószámláló még nincs a blogokhoz, úgyhogy pontosan nem tudom, hányan néztétek meg, de ha csak erről a posztról jutna eszetekbe, kattintsatok rá.

A fado eredetét vitatják, de meglehet, hogy a lundum nevű afrobrazil táncból alakult ki (ez a leírások szerint valami sambához hasonlatos erkölcstelenség, lásd alább a képen), ami a mostani előadásmódját tekintve elég hihetetlennek tűnik. Senki nem vonaglik kéjesen a színpadon vagy a bárban, ha manapság fadót énekel (na jó, Amália Rodrigues, a műfaj koronázatlan királynője idős korában vonaglott, de legalább már nem énekelt) kezdetben viszont igencsak erotikus módon bírták előadni magukat a fado mesterei. A műfaj ugyanis a tangóhoz hasonlóan rosszhírű, ócska lebujokban kezdte meg pályafutását az 1800-as évek közepén. Ahhoz képest, hogy milyen elegáns neve van (a latin fatum=sors, végzet szóból) ez azért meglepő.

Az igazi, autentikus fado egyébként lisszaboni, és a főváros legősibb, még az arabok idejéből származó negyedeiben, (Alfama és Mouraria) kezdte fertőzni az egyébként sem kispolgári csökevényekként viselkedő elemek erkölcseit. Állítólag a tengerész-fado-ból (fado do marinheiro) alakult ki az összes többi, a matrózok meg olyan sokféle helyről dobhatták össze az új zenei stílust, hogy nem csoda, ha van némi zavar a kezdetek körül. (Az eredetmítoszokról majd egy más alkalommal írok, mert az se semmi, amit összehoztak az afrikai gyökerek tagadása érdekében …)

Az új “popműfaj” első előadói (a  matrózok után) koldusok, prostik és stricik voltak (talán a koldusok véletlenül szerepeltek a forrásomban, mert megjelenésük általában nem az erotikát juttatja eszünkbe), aztán a fado elkezdett “kikupálódni”,  lassan már se tánc nem volt, se vonaglás, se mellkivillantás, csak a nagy büdös melankólia. Nem tudom, olyan jó ötlet volt-e ebbe az irányba fejleszteni a projektet, de késő bánat ebgondolat, most ez van, és így is szeretjük.

A fado lassanként tehát egész szalonképessé vált, hiszen a búval béleltség mindig szalonképes, már rendes társaságba is beengedték őkelmét (bár samba lundum-korszakában is szerepelt az elegáns szalonok műsorán, bármily meglepő), hogy minél több emberrel éreztesse a balsors nyűgét és nyilait, siránkozzon megmagyarázhatatlan végzete miatt, és vágyódjon el valahová, maga sem tudta, hová (ezt “a franc tudja, mit akarok, de majd’ beledöglöm” című érzést nevezik saudade-nak – magyarul kábé sóvárgást jelent).

Csodás, passzív, fatalista panaszdalt hallhatunk tehát ettől az időszaktól kezdve: minden mindegy, mert úgyse lesz jobb soha, és sírva vigad a portugál. Szép, művészi köntösbe bújt tehetetlenségi nyomaték ez, amely bizonyos társadalmi-politikai erőknek igencsak kapóra jött: fado-fásult elemek nem vonulnak az utcára kormányellenes hangulatban, csak otthon vagy a kocsmában kornyadoznak. Bizony-bizony, a már emlegetett Salazar papa is imádta a fadót, meg annak nagyasszonyát, Amáliát (itt balra: nem seprűnyelet, hanem egy gitárt tart a kezében, ha jól sejtem). Persze nem kell rosszra gondolni, Salazar puritán úriember volt.

A fado lisszaboni, édesbús változata mellett létezik még egy másik is: mégpedig a coimbrai egyetemisták előadásában máig is hallható verzió. A coimbrai egyetemet még 1307-ben alapították, illetve csak átcuccolták Lisszabonból. Az ott vágánskodó pasik (mert ugye nők a modern korig nem tanulhattak felsőoktatási intézményben) fekete talárszerűségben jártak-keltek mindig (vagyis egészen az 1974-es szegfűs forradalomig), és mivel gyakran öntöttek fel a garatra, elég sokat gajdoltak is a tisztességes coimbrai polgárok legnagyobb örömére,  főleg éjnek évadján. A dizájnos fekete cucc most is létezik egyébként, de már csak heti egy alkalommal viselik. Az egyenjogúság nevében a lányok is egyenruhába bújhatnak, de a fado-énekléstől el vannak tiltva, azért mindennek van határa. (Coimbrától a denevér-öltözetet meg az ahhoz kapcsolódó tradíciót minden piszlicsáré egyetem és főiskola is átvette egyébként, de erről majd egy külön poszt fog szólni.)

A coimbrai fado tehát közösségi műfaj, diákok adják elő, sokszor illuminált állapotban: ők is nosztalgiáznak, de kicsit konkrétabb dolgokról, mint a lisszaboniak: ugatják (elnézést, megéneklik) a holdat, szidják a profjaikat és ácsingóznak a helybéli lánykák után. A változatosság kedvéért most az egyik legismertebb coimbrai fado következik – de ezek a srácok itt nem részegek:

[youtube=http://www.youtube.com/watch?v=mrk-6K5k_1M&w=425&h=350]

Hétfőn nyílik a Saramago-emlékház

Hétfőn, március 21-én nyílik meg a potenciális látogatók előtt az a ház, amelyben a Nobel-díjas José Saramago utolsó éveit élte a Spanyolországhoz tartozó Lanzarote szigetén.

Saramago 1922-ben született, és nagyon nem sietett világhírűvé válni. Noha első regényét huszonöt éves korában jelentette meg, ezt nem követte újabb (a második próbálkozása nem kellett a kiadóknak), csak 1977-ben, igaz, a közben eltelt kerek három évtizedben megjelentek verseskötetei, és újságíróként is sokat publikált. De valójában 55 éves korában indult a regényírói karrierje, ami azért nem szokványos dolog, főleg nem egy későbbi Nobel-díjas esetében. (Reménykedhet minden, eddig félreismert zseni, hogy nyugdíjba készülve még rámosolyog a szerencse, de addig se árt, ha tűzközelben van, és rendesen jár irodalmi estekre.)

Igazi hangjára 1980-ban talál rá a Levantado do Chão (Felemelkedve a földről) című opusszal, de országosan ismertté csak két évvel később válik, O Memorial do Convento (A kolostor regénye) című művével: ez utóbbi magyarul is megjelent, ahogy későbbi regényeinek nagy része.

Az 1986-os A Jangada da Pedra (Kőtutaj) film formátumban is bejárta Európát (Diogo Infante, az egyik ügyeletes szépfiú portugál színész rémlik belőle nekem – itt jobbra), de film készült 1995-ös Ensaio sobre a Cegueira (Vakság) című regényéből is: ez az apokaliptikus mű nem feltétlenül derít jobb kedvre senkit, úgyhogy letargikus embereknek nem nagyon ajánlom. Saramago 1998-ban kapta meg a Nobel-díjat, és szépen át is vette, pedig úgy egyébként meglehetősen nonkonformista, lázadó egyéniség volt.

Meggyőződéses kommunistának vallotta magát egész életében, és a vallás- és egyházellenességét sem rejtette soha véka alá, erről tanúskodik többek között az Evangelho segundo Jesus Cristo (Jézus Krisztus evangéliuma) is, amelyről nekem Spiró Fogsága jut eszembe, mintha lennének közös vonásaik. De lőtt mindenfelé egyébként, szidta a zsidóságot, a katolicizmust, a globalizációt, sommás véleményt fogalmazott meg a Bibliáról (a Koránról nem mert, állítólag az nem az ő asztala), és összeveszett saját hazájával, Portugáliával is, nem csoda, hogy végül spanyol földre, Lanzarote szigetére száműzte önmagát, ott is halt meg 2010. júniusában.

Az író spanyol nemzetiségű özvegye, a nála jóval fiatalabb Pilar del Rio most megnyitja közös otthonuk ajtaját a kíváncsi látogatók előtt (állítólag azóta érkeznek folyamatosan a zarándokok az író házához, amióta meghalt, és a feleség eddig is beengedte őket puszta szívjóságból).

A márc. 18-iki avatáson se a portugál, se a spanyol kulturális miniszterasszony nem volt jelen, legalább nem vesztek össze rajta, hogy kié is a nagy öreg igazából. A belépőjegyek áráról nem találtam információt, de a ház kívülről így néz ki (balra), ha valakinek ez segít, mert szerencsés lévén éppen arra nyaral.

Egy középkori kurafi verselménye

Alább következzék egy 18+os versecske, saját magam által elkövetett műferdítésben.

Kicsit villonos hangulata van, szerintem. Eredeti nyelve galego-portugál.

Megjelent az Udvariatlan szerelem (Prae.hu) című antológiában.

Martín Soárez (XIII. század)

Istenem, nyomorult létem bárnom,
mért vertél meg ennyi rossz szokással?
Striciként élősködöm kurvákon,
éjjeleket töltök kockázással,
ráadásul a bordélylakással
boldog vagyok, jobb helyre nem vágyom.

Pedig, ha csak egy kicsit akarnám,
lehetnék még tisztességes ember,
de a kurválkodást ott nem hagynám,
a kocsmázás, részegség nekem kell,
nincs már dolgom jóval, becsülettel,
inkább sárban hempergőzöm, randán.

Tudom ám, hogy fabatkát sem érek,
rég nem várok jót senki fiától,
tetszik, ahogy e bordélyban élek,
senki el nem szakít a kurváktól,
s távol maradok a mór határtól:
harci becsvágytól bizony nem kérek.

Már bűnöm is akad ám, temérdek,
minek okán értéktelen vagyok:
ha egy játékbarlangba betérek,
biztos, hogy rohadt nagy botrányt csapok,
a fejemre épp eleget kapok,
s a bordélyban lelek menedéket.

Ott aztán egy pár lányt végigbaszok,
reggelizem, majd utamra térek,
tudják a kurvák, mit ér e farok,
ezért, s bűneim miatt dícsérnek.