Inês Pereira két férje

Legutóbb Gil Vicente (1456?-1536?) mesterről írtam, és megígértem, hogy a műveiről is mesélni fogok: itt van mindjárt a kedvencem, mégpedig Inês Pereira komédiája, amelyből nemsokára egy kis műfordítás-részlet is megjelenik majd az Irodalmi Jelenben.

resumo-do-livro-a-farsa-de-ines-pereira

Miért is a kedvencem ez az 1523-ban íródott kis opusz? Egyrészt, mert a főszereplője nő, és két, igen beszédes mellékszereplője (az anya és a kerítőnő) is az, így elég érdekes betekintést nyerhetünk a XVI. századi női sorsokba még akkor is, ha mindezt egy férfi tolmácsolásán keresztül érkezik hozzánk. Másrészt a darab a férjválasztás rejtelmeivel foglalkozik, de nem ám csak addig, mint a népmesék: az állítólag boldogító igen utáni állapotra is kitér, sőt, arra is, hogyan lehet másodszorra okosabban választani.

Farsa-de-Inês-Pereira

Gil Vicente világképe ebben a komédiában végképp cinikusnak tűnik, de egy 67 éves ember igazán megengedheti már magának, hogy így lássa a házasságot, illetve a korabeli nőszemélyek szűkös választási lehetőségeit és a korabeli férfiak gyarlóságait. A kicsit se jámbor komédiát, vagyis farsa-t egyébként egy kifejezetten szent helynek számító épületben, a portugál templomosok, vagyis az Ordem do Cristo Tomarban lévő kolostorában mutatták be. (A fene érti ezt.)

portugal-tomar-convento-de-cristo

Gyorsan tegyük hozzá, hogy annak idején, mikor a templomosokat Szép Fülöp módszeresen tönkretette, a portugál király, Dom Dinis (vagyis Dénes) csak falból kobozta el a vagyonukat, majd kicsivel később megalapította a Krisztus-rendet, és visszaadott nekik mindent – erről és Dénes egyéb tetteiről itt írtam.

15939136_P6zNW

Visszatérve a darabra: a főszereplő, Inês Pereira, kora elvárásainak megfelelően, mert a szingli életmód akkor még nem volt olyan menő, férjet keres magának. Amint ezt egy másik posztomból tudhatjuk, a férjkeresési procedúra még az állatvilágban sem problémamentes, hát még az emberek között. Ha annyira egyszerű lenne, nem élnének olyan jól belőle a házasságközvetítők, kerítők és az online társkereső szolgáltatást nyújtó cégek.

1520-1

Csótánykával ellentétben, aki, ha még emlékszünk rá, egyszerűen kiállt az ablakba énekelni, Inês (Ágnes, bár manapság már az Inez név is szerepel itthon a palettán) több közvetítő céget is megbíz, az egyik egy magánvállalkozó, a másik pedig egy két, izraelita vallású állampolgár alkotta bt. A magánvállalkozó személyében egyébként Ágnes nagynénjét tisztelhetjük, így nem valószínű, hogy nagy jutalékot kért volna.

Digitalizar0004

Inêsnek határozott elképzelései vannak a leendő férj tulajdonságait tekintve, de korántsem várja el tőle, hogy szőke legyen és fehér lovon érkezzen, azt viszont kiköti, hogy művelt, gitározni tudó egyedet akar. Anyja és a nagynéni mindegyre próbálják róla lebeszélni, a kerítőnő nagynéni prezentál egy, szerinte sokkal alkalmasabb jelöltet, egy falusi gazdát, akinek bőven van mit a tejbe aprítania, de az értelmi képességek terén kissé visszamaradottnak bizonyul – cserébe viszont hatalmas szerencsének tekintené, ha Ágnest a tenyerén hordozhatná.

IMG_5673

A makacs hajadon azonban inkább az izraeliták által előbányászott, amúgy nem igazi, vagyis állástalan, és a nők iránt egyáltalán nem érdeklődő apródot választja (az a nyomorult környezettanulmány valahogy kimaradt a szolgáltatásból), vesztére, mert a deák, akin a kulturáltság csupán máz, az esküvőt követően azonnal bezárja a feleségét a házba, ő maga pedig külföldre távozik, szerencsét próbálni. A szolgáját azért odahaza hagyja, hogy vigyázzon az asszonyra, nehogy az valami “rosszat” tegyen. Se szex, se gitár, se szabad levegő, se semmi…
ID015-txt

Milyen szerencse, hogy akkoriban a tengerentúlon könnyen otthagyhatta az ember a fogát, és Inêsnek úgy sikerül megözvegyülnie, hogy a kisujját se mozdította érte. Amint a postás meghozza a jó hírt, Ágnes elkergeti a naphosszat csak lebzselő, de őt lelkiismeretesen mindentől elzáró szolgát, és gyorsan ellenőrzi, hogy a korábban kikosarazott gazda vajon facér-e még. Történetesen az, és még mindig szívesen venné feleségül a fiatal özvegyet, így aztán nem is sokat teketóriáznak, végül is 500 sorban két házasságot elmesélni nem lehet olyan hosszan, mint a Háború és békében.

Auto_de_Inês_Pereira_de_Gil_Vicente

A gazda amúgy a papucsférjek legkiválóbbikának bizonyul: ez akkor derült ki leginkább, mikor felbukkan Inês életében a 3. számú férfi, aki tulajdonképp időrendben az első volt, de a lány már nem is nagyon emlékezett rá: noha a fiatalember korábbi szerelmi kudarca miatt csövezni kezdett (akarom mondani, remeteségre adta a fejét, mert ehhez akkoriban kellett valami spirituális háttér is), mikor újra meglátja szíve hölgyét, szívvel-lélekkel készen állt a házasságtörésre.

989d26dfb78cafd55b7ddc433ed6c0cc

A komédia csúcspontja az, mikor a felszarvazott férj maga cipeli a hátán Ágnes asszonyt a szeretővel tartandó találkára, és mindezt az egykor ideálokat kergető, kedves, értelmes férjre vágyó nő a szent zarándoklat örve alatt teszi. (Egyébként zarándoklat címén az emberek valóban sok mindent megengedtek maguknak, a szerelmi kalandok sokkal könnyebben kialakultak idegen környezetben, mint odahaza, ahol mindenki mindent ismert.)

Farsa de Inês Pereira de Gil Vicente, 10.º 13, Escola Secundária D. Pedro V, Lisboa, photography by São Ludovino - DSC_0179

Gondolom, senkit nem lep meg, ha az inkvizíció cenzorai a farsában szereplő sok egyházellenes szennyet nem tűrhették (és arról még nem is beszéltünk, hogy a darab elején a kerítőnő egy klerikus által elkövetett szexuális zaklatásról számol be, de feljelentést nem tesz – ezt a részletet szántam az Irodalmi Jelenbe): az 1586-os kiadást a szorgalmas hivatalnokok alaposan megcsonkították, tulajdonképpen csoda, hogy a darabot egyáltalán ki lehetett adni, annyi benne a szentségi házasság és a jámborság elleni merénylet.

Gil Vicente, a rendezvényszervező komédiás

Nincs mit szépíteni rajta: több, mint 2 azaz két éve nem írtam ebbe a blogba. Nem, mintha már nem érdekelne a portugál kultúra, de valahogy egyszer se éreztem azt, hogy egy egész posztnyi mondanivalóm lenne. Közben azért a Facebook oldalt nem hanyagoltam, ezzel nyugtatgatva nemlétező lelkiismeretem.

gil_vicente_bio_grande

No, de most megtörik a gonosz varázslat, újra itt vagyok, leporoltam régi anyagaim egyikét. Mert már tizenöt éve, hogy egy több hónapos ösztöndíjnak köszönhetően lefordíthattam Gil Vicente hét színdarabját, de mindeddig nem sikerült kiadót találni a számukra – be kell valljam, jó ideje nem is próbálkozom azzal, hogy kiadót keressek bármihez is. Vagy tíz év kiadókkal és szerkesztőségekkel folytatott küzdelem után elegem lett.

A színdarabok tehát léteznek, de a kutya se tud róluk, portugál szakosok nemzedékei lépnek ki az egyetem kapuján úgy, hogy Gil Vicente [ejtsd: zsil viszent] egyetlen darabját se olvasták (na jó, lehet, hogy egyet elolvasnak), és nem is sejtik, hogy megtehetnék magyarul is.

Igen, focidrukker barátaim, a Gil Vicente egy Barcelos-i illetőségű csapat neve is. Milyen érdekes lenne, ha egy magyar focicsapatot Csokonai Vitéz Mihálynak hívnának… A címerben látható kakas pedig egy Santiago de Compostela-i zarándoklathoz fűződő sztoriból került ide, de ezt a sztorit majd valamikor máskor mesélem el.

GV FC

Térjünk vissza a drámaíróhoz: senki ne ijedjen meg, ezúttal se kell elolvasni egy teljes darabot, viszont az a tervem, hogy a szerző egy-két-három érdekesebb színművéről posztot írok. Fordításrészletek ugyan már korábban is megjelentek belőlük, de egyrészt nagyon régen, másrészt szinte biztos, hogy legfeljebb tíz ember olvasta őket, és már azok sem emlékeznek rájuk.

Mielőtt azonban belevágnék a színdarabok ismertetésébe, magáról a szerzőről fogok mesélni, mert nem hiszem, hogy a szélesebb közönség úgy fújná kívülről az életrajzát, mint Shakespeare mesterét – bár róla se tudunk szinte semmit teljes bizonyossággal.

Hát, ez Gil Vicentével is majdnem így van, például azt sem tudjuk, hogy mikor és hol született, az 1465-ös dátum a legelfogadottabb, a szülővárosi posztra pedig több jelentkező is akad: elsősorban Barcelos nyomul ilyen téren (ezért nevezték el róla a focicsapatukat), de a szintén északon található, Portugália bölcsőjének tartott Guimarães se zárkózik el az ötlet elől. Az is vita tárgya, hogy a drámaíró azonos-e a szintén Gil Vicente nevezetű és ebben a korszakban élt aranyművessel, vagy sem. Házasságairól és utódairól azonban már pontosabb adatok állnak rendelkezésre. Második házasságából származó gyermekei, Paula és Luís adták ki apjuk összegyűjtött műveit.

Monólogo_do_Vaqueiro_por_Roque_Gameiro

A portugál drámairodalom kezdetét fémjelző első színpadi műve, amely egyébként spanyol nyelvű, az Auto da Visitação, avagy O Monólogo do Vaqueiro címet viseli. (A fenti kép ennek előadását ábrázolja.) A darabot 1502 június 8-án adták elő első alkalommal (nemsokára lesz 514 éve). A mű királyi megrendelésre, konkrétan Dom Manuel király és második felesége, Aragóniai Mária első gyermekének, a későbbi III. János királynak tiszteletére készült, és a csecsemő trónörökös személyi kultuszát építgeti, párhuzamot vonva az újszülött és Jézus között. Tudom, kicsit ízléstelen, de hát valahogy csak be kell vágódni a királyi udvarnál, ugyebár. Gil Vicentének sikerült is ez a művelet, és Mánuel király (itt, alább) harmadik feleségét, a Habsburg, ám francia Eleonórát is sikeresen győzte meg arról, hogy őt érdemes támogatni.

D Manuel

Az auto-nak semmi köze az automatához, ezzel a névvel a színpadi műveket illették a korban, no meg az auto da fé nevezetű borzalmat, mert az is egy hatalmas színjáték – maga a szó egyébként az actus-ból ered. Amúgy GV egyik vallásos művét pontosan így hívják, Auto da Fé, avagy Hitvallás.

1502-től kezdve Gil Vicente csak úgy ontotta magából a színdarabokat (43-at számoltam meg), spanyolul és portugálul egyaránt írt, de nem csak szövegíró volt, hanem valószínűleg ő felelt a királyi udvar ünnepségeinek megszervezéséért is, mondhatni, rendezvényszervező lehetett – ha meg még az aranyműves is ő volt egy személyben, akkor ráillik a worcoholic jelző. Színdarabjai között ájtatoskodó művek ugyanúgy akadnak, mint vérbő komédiák és tragikomédiák, ráadásul a versírást se vetette meg.

7495191

A kezdeti csizmanyalogatós stílust később elhagyta: meglehet, hogy kegyvesztett lett, mert kritizálta a király zsidó- illetve újkeresztény-ellenes politikáját (1531-ben levelet intézett ahhoz a III. Jánoshoz, akinek születésekor a karrierje elkezdődött), és kifejezetten egyházellenes húrokat pengetett. Ami csak a javára írandó, jegyzem meg, III. János az egyik legnegatívabb uralkodó a portugál történelemben, GV biztos sokszor megbánta, hogy születésekor kvázi megváltónak állította be. Inkább az Antikrisztus szerepe illett rá, bár itt alább nem tűnik olyan ijesztőnek..

dom joao iii

Véletlen vagy sem, de 1536-tól kezdve Gil Vicente eltűnik a színről (utolsó darabja a Tévedések erdeje [Floresta de Enganos], amelyet történetesen szintén lefordítottam) – ebben az évben vezették be az inkvizíciót Portugáliában, és a kortárs Bernardim Ribeiro, akiről szinte biztosan tudható, hogy újkeresztény volt, ugyancsak ebben az évben tűnik el (róla írtam a disszertációmat). Meghaltak, külföldre mentek vagy elhallgattatták őket?

Gil Vicente sem úszta meg az Inkvizíció jóindulatát, de szerencséjére csak a darabjait csonkították meg, nem őt magát. Az 1562-es első gyűjteményes kiadást (amelyet a gyerekei állítottak össze) 1586-ban egy második, erősen cenzúrázott verzió követte, amelyből a Szent Hivatal ügynökei igyekeztek minden egyházellenes utalást kiirtani. Ami olykor azt jelentette, hogy egész jeleneteket írtak újra vagy hagytak ki. Nehéz a cenzorok élete, főleg, ha még rímeket is kell faragniuk.

Ha kicsit kíváncsiak vagytok a portugál inkvizíció bugyraira, hadd ajánljam hat évvel ezelőtt elkövetett saját posztjaimat e témában, amelyek a lemil blogon jelentek meg: az első itt található. (Összesen három van)

Remélem, örültek a visszatérésnek és kíváncsian várjátok az első színdarab rezüméjét.

Csótányka szexpartnert keres (A história da Carochinha)

Ha valaki már beszél valamilyen szinten portugálul, újra és újra bele fog ütközni egy szókapcsolatba: a história da carochinha. Ez annyit tesz, mint a bogárka meséje. Rengetegszer emlegetik, de nem feltétlen azért, mert pont erre a mesére akarnak utalni, átvitt értelemben gyerekmese, hihetetlen történet, mesebeszéd. Olyat is mondanak, hogy “no tempo da carochinha” a bogárka idejében: ez mindössze annyit jelent, hogy régen, amikor még hittek a mesékben…

De ha már ennyiszer halljuk ezt a kifejezést, illene ismernünk magát a sztorit is. És most itt, a blogon is elérkezett a Carochinha ideje. Biztosan elnézitek nekem, ha nem egy az egyben a népmese szellemében fogom előadni, hanem amúgy glóriásan…

Volt egyszer, hol nem volt egy Bogárka, csúnyább nevén Csótánykisasszony (van, aki inkább Katicát lát benne, de szerintem ez felesleges szépítgetés): külön kégliben élt az erdőszélen, és roppant mód szeretett volna már szexpartnert találni, bár ezt akkoriban még úgy fogalmazták meg, hogy férjhez akart menni. Ehhez azonban ki kell nézni valahogy, ő pedig úgy érezte, hogy nincs egy rongya, amit felvehetne. Más változatokban magára az esküvőre kellett a zsozsó, hiszen hozomány nélkül a legszebb és legfeketébb csótányt se fogja elvenni senki.

Barátnőnk egy nap takarítás közben (hogy mindjárt a mese elején lássuk: nem csak szép, de még jó háziasszony is) talált egy pénzérmét, ami elégnek bizonyult ahhoz, hogy végképp rászánja magát a társkeresésre. Mivel még se az internetet nem találták fel, se az újsághirdetés nem volt divat, az önmarketing lehető legegyszerűbb módját választotta: kiült az ablakba és fennhangon énekelni kezdett:

Ki akarja elvenni a gazdag Bogárkát feleségül, aki még szépséges is ráadásul?

Figyeljük meg ezt a lényegre törő megfogalmazást: minden benne van, ami egy társkereső hirdetéshez kell: a termék esztétikai és anyagi felmagasztalása (az erős túlzás, hogy ne mondjam, csúsztatás, bár ki tudja, lehet, tényleg gazdagnak és szépnek érezte magát), valamint a szexuális felkínálkozás: de annak tisztázása is, hogy szigorúan a társadalmi szabályoknak megfelelően, vagyis az egyház által szentesített módon kerülhet sor a tranzakcióra. Mivel a népek, főleg a hímnemű népek vizuálisak (egy állatmesében is), a profilkép élő változata sokan dobott a hirdetésen. Végül is ki lehetett volna írni a ház falára is, hogy Bogárka szexpartnert keres hosszú távra, de a kapcsolatfelvétel így sokkal nehezebb lett volna. Ha belegondolunk, basszus, de jó lenne manapság is ilyen módon partnerre vadászni, ennyire őszintén és pofátlanul.

Ahogy felcsendült Csótányka csábos spotja, mindjárt elő is került az első jelölt (a gazdagság hangsúlyozása vonzotta-e őket, vagy szex ígérete, hát, tessék eldönteni). A változatok eltérnek abban, hogy hány állat vonult fel a Bogárka előtt, és pontosan melyek voltak ezek, de akár a kutya, akár a macska, akár a kakas, a szamár, a bika vagy a disznó kérte meg lelkesen az ablakban csücsülő kisbogár kezét, természetesen kiemelve saját pozitív tulajdonságait, Csótányka mindegyiket páros lábbal rúgta ki. Hogy miért? Igen egyszerű oknál fogva: egyiknek a hangja se tetszett neki, mert utálta a zajt, és attól félt, hogy a férjjelölt majd felébreszti őt meg jövendő gyerekeiket. Persze van olyan változat is, ahol a kifogások változatosabbak, de ez tűnik a eredetinek.

Nos, a kérők lesújtva távoztak, egyik se próbálta győzködni a Bogárkát, a nőstény ítélete megfellebbezhetetlen, ugyebár, ő pedig minden kudarc után újra elkezdett énekelni. Aki már keresett online társat, az tudja, mit élhetett át szegény. No, meg a pórult járt vőlegényjelöltek…

Persze, egyszercsak megérkezett a nagy Ő. Mibe, hogy nem találjátok ki, melyik állatnak jutott ez a szerep? Hát, az egérnek: Egér Jancsi volt a mesebeli herceg! A Bogárka különleges ízlésének ugyanis a lehető leghalkabb életforma felelt meg, amely a szőnyeg alatt is tud járni, ha épp az kell. Vagy az elegáns mozgása tetszett neki? Az ínyencségéről már nem is beszélve? Nem totojáztak, mindjárt ki is tűzték a lakodalom időpontját, és a kis Csótány, ahogy rendes háziasszonyhoz illik, mert nem csak takarítani szokott, hanem főzni is, feltette a levest, hogy mire hazaérnek a templomból, legyen mit zabálni.

Gondolom, sejtitek, hogy egy forró kondér nem véletlenül jelenik meg a boldog végkifejlet felé haladva egy állatmesében. A jegyespár elindult a templomba, de félúton Csótányka észrevette, hogy otthon felejtette a kesztyűjét vagy a fátylát, mindegy is. Egér Jancsi úriemberhez illően ajánlkozott, hogy hazarohan érte. Mikor azonban hazaért, nem tudott ellenállni az isteni illatnak, amely a leveses kondérból áradt. Felállt egy sámlira, levette a fedőt és megpróbált merni a forró léből. Nem fogom részletezni a borzalmat: bizony beleesett a kondérba és ott lelte halálát. A Bogárka megunta a várakozást, hazament, és nem találta Egér Jancsit: de nagyon furcsa szagot érzett.

Happy ending pedig nincs. Sőt, találtam olyan verziót, hogy a Bogárka megmenthette volna a kondérba esett vőlegényt, de inkább hagyta meghalni, azzal a felkiáltással, hogy az úgyis érdekből és nem szerelemből vette el. (Csak, mert farkaséhes volt, és ostoba? Ez a legtöbb változatban nincs benne: azokban a bogárka megsiratja pórul járt vőlegényét.) A Carochinha kifejezetten gyerekmesének számít. A kisebbik fiam azonban elsírta magát a végkifejleten. Meglehetősen brutális vég ez, akárhonnan is nézzük, és nem gonosz szereplőt sújt a végzet. (Igaz, állatmesékben ez gyakori, de ennyire durva nem szokott lenni.)

A nagy kérdés számomra, hogy mi itt a tanulság? Lehet, hogy nektek elsőre világos, de nekem egyáltalán nem. Mi a Bogárka bűne? Hogy szexuálisan kezdeményez? Hogy válogat? Hogy meggazdagodásával meg nem elégedve még szexpartnert is szeretne? Hogy a legjobbat akarja önmagának? Mert olvastam ilyen véleményt is: de micsoda néplélek az, amely arra tanítja az ifjúságot, hogy ne válogass, és ne akard a legjobbat, mert úgysem kaphatod meg?

Vajon az a Bogár bűne, hogy kérkedik a gazdagságával? Hogy rosszul választ, nem a megfelelő kritériumokat alkalmazza? (Miért, melyik állatot kellett volna választania, és milyen kritériumok szerint?) Egyáltalán nem kellett volna házasodásra adni a fejét, maradhatott volna szürke és szerény, és sepregethetett volna élete végéig? És az a verzió, hogy a Csótány segítségnyújtás elmulasztásával halálra ítéli a vőlegényét, mert az túl falánk volt, vagy mert érdekházasságot kötött? Ahány helyen olvastam a mesét, és a kommenteket, annyiféle verzió, és annyi tanulság jelenik meg… Őszintén szólva én átfogalmaztam a végkifejletet a gyerek kedvéért. Ti mit gondoltok a sztoriról?

Mire jó a szüzesség? Véres jelenetek a portugál Grálregényből

Így Halloween környékén talán senki nem bánja, ha kicsit borzongunk és kirándulást teszünk a titokzatos középkorba, amely cseppet sem volt sötétebb, mint a mai világ, erre letenném a nagyesküt. Noha azóta sokminden megváltozott (legalábbis Európában), még fellelhető egy-két téma, ami sose megy ki a divatból. Itt van például a szex és a vér. Ha egy (mű)alkotáson, filmen, regényen belül mindkettőböl bőven akad, akkor garantált az érdeklődés, elég csak a vérelemző Dexterre vagy a megint nagyon felkapott vámpíros sorozatokra utalnom.

Naná, hogy nagy irántam az érdeklődés.

Ebben sem sokban különbözünk a középkori embertől, aki ugyancsak szívesen vette, ha véres jelenetekről hallhatott (hogy olvashatott, csak azért nem állítom, mert alig valaki tudott olvasni.)

Maximális szűziesség, nővér, el ne felejtse!

A szexcsaták blogban már írtam a középkori portugál lovagregényről, a Demanda do Santo Graal-ról (a Grál keresése, a továbbiakban Demanda), és a főszereplőről, Galaaz-ról (aki azonos az angol verziókban Galahadnak nevezett figurával). Nos, az ő vére kiemelt szerepet kap ebben a posztban is, mégpedig azon egyszerű oknál fogva, hogy élete végégig (nem, mintha hosszú élete lett volna) szűz maradt, és a középkori hiedelem különleges varázserőt tulajdonított a nemi szempontból érintetlen egyedek vérének, sajnos sokszor tulajdonosaik vesztére. A jelek szerint azonban nem volt mindegy, hogy fiúból vagy lányból származó vérről volt-e szó. Vajon melyikért lettek volna hajlandóak többet fizetni?

Pedig kicsit se látszom vérszomjasnak, ugye?

A XIII. század első felére (1230/1240) datált portugál grálregény kb olyan eredeti, mint egy átlagos magyar szakdolgozat, de plágiumnak azért nem nevezhetnénk, hisz nem is titkolja magáról, hogy franciából fordították, persze a középkori szokásoknak megfelelően nagyon szabadon (de azért nem úgy, mint a gugli). A Grál, amelyet boldog-boldogtalan hajkurász benne, az utolsó vacsora kelyhe: a hagyomány szerint a keresztre-feszítés után Arimatei József ebben gyűjtötte össze Krisztus vérét. Eredetileg egyébként a Grál bőségtálca, egyfajta terülj-terülj asztalkám volt, de millió mást is gondoltak már róla, a mai napig évente 3-4 könyv biztos felfedi a végső igazságot a témában.

Ahhoz képest, hogy termékenységi szimbólumnak indult, a Grál egész szép utat tett meg a szűzies vértartó szerepig

Az  a vallás, amely fő szertartásában vért itat papjaival (szerintük nem csak szimbolikusan), egyáltalán nem megy szembe olyan pogány elképzelésekkel, amelyek különböző testrészek és testnedvek varázserejére alapoztak. A középkor hiedelemvilágában élt és virult például az a meggyőződés is, hogy a lepra kiváltó oka a menstruációs időszak alatti szexelés, mert a női testből távozó vér tisztátalan, és ilyenkor kufircolni égbekiáltó borzalom. (Ebben egyébként a zsidókkal teljesen egyetértettek, mint biztos tudjátok, az ortodox nők máig 7 napot várnak a menzesz elmúlta után, majd rituális fürdőt vesznek és ezt követően gyakorlatilag kötelező a házastársi szex.) A mágikusan gondolkodó elme számára kézenfekvőnek tűnt, hogy a leprás tisztátalanságát egyedül szűzi (vagyis az ő fogalmaik szerint) tiszta vér ellensúlyozhatja. Tehát szűz embervérhez kell jutni, mivel pedig akkor se vártak sokáig az emberek a nemi élet elkezdésével, a legvalószínűbb célpontok gyerekek vagy egész fiatalok voltak. Elég hátborzongató, nem? A vérvádakra ezúttal nem térünk ki, mert nagyon messzire vezetne, arra viszont emlékeztetnék, hogy a katolicizmus vérmániája azóta sem enyhült, gondoljunk a szentek stigmáira és a vérkönnyeket ejtő madonnaszobrokra, hogy csak a legextrémebbeket említsük.

No comment…

A szűzi vér tehát ritka és (halálos bűn elkövetése nélkül) nehezen hozzáférhető kincsnek számított, a tehetősebb leprások számára azonban akadt némi remény, ahogy a Demandakét epizódjából is kiderül:

Hát, nem a magamfajta miatt fognak királylányokat kivéreztetni…

Az első történetben a már említett Galaaz (egyébként a méltán híres Lancelot törvénytelen fia) és a Pasifalként is nevezetes Perceval húga pár lovaggal  egy nemesúrnál száll meg. Perceval húga (mivel a regényíró nem méltóztatott nevet adni a leányzónak, csak így tudok hivatkozni rá, más verziókban Dandrane-ként említik) miután kideríti, hogy a vendéglátó lánya tíz éve leprás, mindjárt benéz az elkülönítőben dekkoló szerencsétlenhez, hátha tud valamiben segíteni. A borzalmasan deformálódott nő nagyon hálás a figyelemért, és kiböki, hogy egy jóslat szerint a leprája gyógyítható, de a gyógyászati segédeszköz meglehetősen spéci: egy bizonyos logresi lovag cilíciumáról van ugyanis szó, azt meg nem kapni a cilíciumboltban. Perceval húga nagy szervezésbe kezd, és végül sikerül elérnie, hogy Galaaz, merthogy a jóslat róla szól, kölcsönadja a kínzóeszközét, amelyen ott ragad megfizethetetlenül drága szűzi vére: a betegnek csak magára kell csatolnia a gyógyövet, és már gyógyultan távozhat is a karanténből.

Soft változat

A második epizód hosszabb, és nem csak diszkréten csöpögő, hanem jó sűrű és bőven mért adag vérről van benne szó, ha az előző sztori nem lett volna elég meggyőző. Galaaz, Perceval és a húga, plusz egy fő egy várkastély mellett halad el éppen, mikor egy kommandósnak kinéző lovag megállítja őket, és indiszkrét kérdést tesz fel a lánynak, mégpedig a szűzhártyája állapotát firtatva. A lány és lovag társai nem küldik el emiatt melegebb éghajlatra, hanem naiv módon még büszkélkednek is vele, hogy mennyire sértetlen még az a hártya. Erre a kommandós kijelenti, hogy akkor véradás lesz.

Véradásra alkalmas szűzlány 12 óránál

Perceval, az érintett bátyja kikéri magának ezt a stílust, hangsúlyozván, hogy itt nem akármilyen jöttment parasztgyerekről, hanem királyi vérből származó nőről van szó, na, ennél rosszabbat tényleg nem is mondhatott volna, mert ezt a véradást kifejezetten az ilyen VIP szüzek számára találták ki.

Az én véremre már semmilyen bélpoklos nem szomjazik, szerencsére.

Mindjárt jön is az egészségügyi személyzet: ezüstedénnyel felszerelkezve: mint kiderül, ezt az edényt kell vérrel megtöltenie minden királyi családból származó szűzlánynak, aki a vár mellett elmegy. (Minek vándorolnak az ilyen népek ahelyett, hogy a hátsójukon ücsörögnének?) Hogy ez hány deci vagy liter, az nem derül ki, de hogy nem kis mennyiség, az elég valószínű. (Az emberi testben 5-6 liter vér kering, és már 1-másfél liter elvesztése durva sokkhoz vezet. Egy normál véradásnál 4 decit vesznek le.)

A középkorban nem ilyen kíméletesen csapoltak.

Senkinek eszébe se jut megkérdezni, hogy minek kéne az a sok vér, de biztos, ami biztos, folyatnak jópár liter, kicsit se varázsserejű testnedvet, mert 100 kontra 3 arányban órák hosszat csatáznak. A várbeli seregből jópáran otthagyják a fogukat a pókember-superman-terminátor jellegű trió ellen küzdve, de döntésre nem jutnak. Estére megunják, akkor megint tárgyalásokba bocsátkoznak.

De megbeszélhetjük, kisasszony, hogyan szabadulhatna meg ettől a kellemetlen tulajdonságtól, ami miatt a vérét akarják venni.

Ahogy már sejtitek, egy újabb leprás esettel állunk szemben, megint xx kromoszómájú a beteg, csak ez nem várta ölbetett kézzel a megváltót, mint az előző lányka. Egy roppant kedves várúrnőről van ugyanis szó, akibe már csak hálni jár a lélek, de a jelek szerint az alattvalóinak még mindig . Ő is kapott jóslatot a lehetséges gyógymódról (ha orvos egy se akadt, jövendőmondó annál több), csak nem egy logresi lovagról, hanem egy szűz királylányról volt benne szó, a származásának meghatározását sajnos kispórolták a receptből. Azt viszont hangsúlyozta a szakember, hogy lányvérből nem elég pár csepp, annál jóval több kell, ugyanis az ajánlott kúra a szó szerinti vérfürdő. Erre fel azóta minden arra vetődő nemeslányt megcsapoltak a vöröskeresztesek, de mindezideáig hiába.

A szűzi vérnél tutibb gyógymód nincs, csak egy kicsit soká tart megtalálni az igazit. De időnk az van…

Nos, gondolom, valami magyar vonatkozás most beugrott. Kiről terjesztették, hogy lányok vérében fürdik, és milyen célból? Emlékszik rá valaki?

Egy dolog biztos, 4 deci vérben nem lehet fürdeni. Még 2 literben se nagyon, sőt, szerintem 5-6 liter is kevés hozzá. Arról nem is beszélve, hogy vérben fürdeni azért nem lehet, mert közben úgyis megalvad… Akárhogy is, az biztos, hogy az ezüsttál megtöltéséhez több vér kell, mint amennyit egy ember nélkülözhet. Vagyis itt nem holmi könnyed vérvételről, hanem sima emberölésről van szó. És akármennyire nem voltak orvosi ismeretei a középkori kóbor lovagoknak és lovagok nőrokonainak, azért ezzel ők is pontosan tisztában lehettek. (Elvérezni épp elég embert és állatot láthattak.)

Még hogy nem lehet vérben pancsolni…

Perceval húga mégis vállalja a dolgot. Galaaz tiltakozik, de P húgát nem lehet lebeszélni, még szépen érvel is a maga igaza mellett: valójában a világhír lebeg a szeme előtt (noha nem a sajátja, hanem a nemzetségéé), de úgy mellesleg azokat is meg akarja menteni, akik az ő védelmében vagy őt támadva halnának meg. Nos, majd a végkifejlet megmutatja, hogy ennek mennyi értelme volt. Másnap reggel az egészségügyi személyzet le is veszi a vért, majd a lány, miután rendelkezik saját holtteste sorsa felől (ne temessék el, majd találnak egy bárkát, arra tegyék és bízzák a tengerre), kiszenved, természetesen a lehető legkatolikusabb módon, áldozás után.

Imádom a festői romokat… Akár a Jóisten.

A várúrnőt megfürdetik a szűzi vérben, erre seperc alatt meg is gyógyul. A lovagok elkullognak a holttesttel, hogy felrakják az előre jelzett bárkára, ekkor következik be a váratlan és eléggé megkésett istenítélet, egy hatalmas vihar formájában. Mire Galaaz és Perceval visszamennek a várhoz, saját szemükkel is meggyőződhetnek róla, hogy az Úr, a maga ószövetségi tempójához hűen (érdekes, hogy a megváltás ténye nem változtatott a mentalitásán) kollektív büntetést alkalmazott és kiirtott mindenkit, épp, hogy csak hírmondót hagyott.  Utólagos nyomozás során kiderül, hogy P húga előtt tizenhárom szűz királylányt véreztetett ki az egészségügyi személyzet. Vagyis nem elég az, ha valaki szűz, csak egy bizonyos szűz vére tudja elérni a kívánt hatást, na de az se tart egy napnál tovább. Akkor mi értelme is volt az egész megmentősdinek? Ugye, hogy nem sok?

Reméljük, azért nem annyira retro 🙂

Ráadásul disznóság, hogy a teljesen passzív Galaaz vére sokkal hatásosabb, mint az önfeláldozó, nagylelkű névtelen leányzóé. A Demanda egyébként többször is utal rá, hogy a nők (ön)feláldozása totálisan hiábavaló, mert csak haláluk után lép közbe a Deus ex machina. A tanulság, ha egyáltalán van ilyen, hogy szűznek lenni sokszor egyáltalán nem éri meg, véres varázserő ide vagy oda. Ma már nem a szüzesség számít véradásnál, csak az, hogy legyünk 50 kg felett. Ja, amúgy a szexuális szokásainkról továbbra is kikérdeznek, melegek például nem adhatnak vért, ha még stimmel a legutóbbi infóm erről a kérdésről. Az ember azt gondolná, hogy az adott vért úgyis alaposan analizálják, akkor nem mindegy, kinek mi a szexuális orientációja? De ez a kérdés már túlmutat a poszt keretein.

A költészet napjára Camões-tól

Nem maradhatunk ki mi sem a költészet napi zsongásból, a tavasz is beköszöntött végre – bár még mindig nehezen hiszünk a szemünknek -, álljon hát itt a portugálok legismertebb költőjének, Luís Vaz de Camões-nak (1524/25-1580) ez a meglehetősen bonyolult szerkezetű, szinte már a kombinatorika világába kalandozó verse, egy bizonyos sextina. Bármennyire reménykedtek, a szexhez nincs köze, de a hatos számhoz annál inkább.

Kíváncsi természetűeknek mondom, a sestina (okcitán nyelven így illik írni) kitalálása Arnaut Daniel nevéhez fűződik, lényege, hogy 6 db 6 soros versszakot egy 3 soros kóda zár. A trükk az benne, hogy 6 kulcsszót kell ismételni egész végig (a kulcszó mindig a sorban álló utolsó szó), elegánsabb a vers, ha egy-egy kulcsszó azonos alakú (egyszer főnév, egyszer ige, például, de teljesen mást jelent). Az eredetiben például a pena mint büntetés, bűnhődés (laton poena) és mint írótoll (latin penna) is megjelenik.

Ha az első strófa sorait beszámozzuk  1, 2, 3, 4, 5, 6, akkor a következő versszakban így kell variálni: 6, 1, 5, 2, 4, 3, és ugyanezt a logikát kell követni mindvégig. Az utolsó, 3 soros versszakban mind a 6 kulcsszónak szerepelnie kell, mégpedig az első strófa sorrendjében, csak 1 sorban persze 2 kulcsszó szerepel. Nos, ennyit a matekról (sikerült követni?), és most következzék a vers – természetesen saját fordításomban.

Tüstént elrebben már a rövid élet
(Foge-me, pouco a pouco, a curta vida)

Tüstént elrebben már a rövid élet,
(ha még igaz egyáltalán, hogy élek)
kurta időnk van, látja ezt a szem;
siratom múltam, és amíg beszélek,
egy nap helyére ismét új nap lép,
tűnik a tavasz, s mi marad: a bánat.

Milyen kegyetlen, szörnyű ez a bánat!
Hogy sose volt még olyan hosszú élet,
Melyben a bajból bárki is kilép.
Mit érdekel, hogy meghalok, vagy élek?
Mi végre sírok? Mi végre beszélek,
Ha nem találhat örömet e szem?

Ó, te szép, kegyes, fényességes szem!
Hiányod okán lelkemben oly bánat
Lakik, mit el nem mondhat, mit beszélek!
Ha hosszú-rövid véget ér az élet,
S szemsugaradból perzselnének élek,
Nem bánnám, lelkem mi mindenbe lép.

De jól tudom, a Vég előbb belép,
Hogy lezáruljon e két fájó szem,
Mint hogy enyém lenne, akiért élek.
Tanúm a tinta, a penna, a bánat,
Melyek megírták, mily bús ez az élet:
Kevés jutott, de oly sokat beszélek.

Nem tudom már, mit írok, mit beszélek!
Elmém egy eszméről a másra lép,
S úgy gyötri őt is e fájdalmas élet,
Hogy ha nem szánja meg a két szép szem,
Nem tudom, mely toll írná le a bánat
Hatalmas voltát, amelyben én élek.

Lelkemben tomboló tűzvészben élek,
Melynek levegőt az ad, mit beszélek,
Nélküle hamu lenne már a bánat,
De kínomon, mit sínylek, mibe lépek,
Csak a könny könnyít, mit kiont a szem,
Általa szökik, nem szűnik az élet.

Halálom élet, haldokolva élek,
Szem nélkül látok, nyelvem nincs, s beszélek,
Lépek: dicsőség fogad, majd a bánat.

Miért igen – és miért nem itt (goldenblog)

Kedves Olvasóim,

miután a többiek (Tiboru és Pizka) kifejtették, hogy miért nem indulnak a goldenblogon idén (meg soha többé?), csak röviden jelzem, hogy én viszont indulok, de nem ezzel a bloggal, hanem a Szexcsatákkal, mert az nagyobb közönséget érdekel(het), mint a Lusitania. Nem akarok most belemenni a verseny szervezésébe, kritériumaiba, satöbbi, két éve nem én neveztem, és még csak nem is tudtam, eszik-e vagy isszák, az olvasóim tettek a listára, a zsűri meg a negyedik helyre. Nekem ez akkor jelentett valamit, főleg, hogy a konteó utódja lehettem.

Sokkal kevesebb időm van most erre a blogra, mint azelőtt, ebben az évben sajnos a havi egy poszt jött csak össze, de szívügyem, és azt remélem, hogy a verseny puszta léte engem is motivál. Úgyhogy, ha van kedvetek rám szavazni, itt megtehetitek. Előre is köszönöm!

Glória

Átirányítás: Artúr király és a szerelmi háromszög

Kedves új és régi Lusitania-olvasók,

amíg nincs új portugálos posztó, figyelmetekbe ajánlom a szexcsaták anno blogomon megjelent Artúr királlyal és szerelmi ügyeivel foglalkozó cikkemet, amely egy hosszabb sorozat első epizódja.

Természetesen van portugál vonatkozása is, az a posztból kiderül, onnan lehet átkattintani a Grál-lovagos történetre, amely a Demanda do Santo Graal nevezetű portugál lovagregény egyik sztoriját dolgozza fel.

Jó szórakozást!

Glória

Aki megmentette a templomosokat: 750 éve született Dénes király

Pár napot késtünk csak ezzel a poszttal, hogy eltaláljuk a 750. évfordulót, de azért még időben vagyunk, hogy írjunk pár sort a portugál történelem egyik legfontosabb és legszimpatikusabb királyáról, Dénesről, vagy ahogy a luzitánok nevezik, Dom Dinis-ről (1261-1325).

Dénes, annak a Bölcs Alfonz, kasztíliai királynak az unokája volt, aki még a német-római császárságot se tartotta a maga számára túl nagy falatnak, és szívesen kekeckedett az aktuális pápával, azon kívül, hogy mindenféle kulturális vívmányokkal színesítette Ibéria XIII. századi mindennapjait: műfordító iskolát alapított, és még a sakktanulmányokat is szponzorálta, de hogy ne siránkozzék az Egyház olyan nagyon, jámborságában több száz Szűz Máriához írt sanzont is hátrahagyott (igaz, ezeket szerintem nagyrészt négerekkel íratta, mert túl elfoglalt lehetett ahhoz, hogy mindent sk csináljon …)

Elnézést, hogy elkalandoztam, de mint Mark Twain-től is tudjuk, ha egyéb helyről nem is (Egy jenki Artúr király udvarában), a középkorban minden egyébnél fontosabb volt egy nemes úr származása és őseinek tettei, vagyis nem tértem el a tárgytól olyan nagyon.

Dénes király, miután kegyeskedett III. Alfonz fiaként megszületni és felnevelkedni, pont a legjobb életkorban, 18 évesen foglalta el az ükapja, Afonso Henriques által kissé kalóz módon megalapított portugál királyság trónját. 46 éves uralkodása alatt (azért ez nagyon szép idő, akárhonnan is nézzük, főleg egy folyamatos háborúban álló ország királyaként, szakszerű egészségügyi ellátás szinte teljes hiányában) számos nagyszerű tettet vitt véghez.

Például kiegyezett a korábban a portugál uralkodóházzal viszálykodó Szentszékkel. (Most ne firtassuk, miért viszálykodtak.) Támogatta a Szent Jakab lovagrendet, és a keresztény Európában egyedülálló módon megvédte a francia király, Szép Fülöp által koncepciós per jóvoltából pénzügyileg és fizikailag is likvidált templomos rendet.

Ezért az egy tettéért megérdemli, hogy minden valamirevaló összeesküvés-elméletekért és izgalmas sztorikért rajongó ember megjegyezze a nevét. Dénes a rend feloszlatása után néhány évvel segítette a Krisztus lovagrend megalakulását, és ennek a szerzetnek adta át a templomosok minden korábbi tulajdonát. Szóval még anyagi haszna se származott a tranzakcióból.

Jelentős mezőgazdasági fejlesztéseket vitt véghez, flotta kialakításába kezdett (nyilván előre látta, hogy egyszer majd a portugálok fogják felfedezni a világot), 1308-ban kereskedelmi szerződést kötött Angliával, Lisszabonban megalapította az első portugál egyetemet, amelyet később Coimbrába helyezett át. Ő fejezte be 1297-ben a portugál reconquistát (a spanyolok ezt 1492-ig húzták). Azóta sem változtak semmit a kontinentális országhatárok, egyetlen városka kivételével.

Dinisnek köszönhető, hogy az adminisztráció nyelve a latin helyett a portugál lett! Vagyis, ő tanította meg portugálul írni a nemzetet (amely aztán más, ennek nem mindig felhőtlenül örvendező nemzeteknek a nyelvévé is vált. És most még inkább érdemes tanulni, mint valaha!) 

Hogy Bölcs Alfonz, a nagyapa nyomdokaiba lépjen, udvarában költői kört is működtetett, ő maga volt az egyik legjobb verselő. (Vagy ugyancsak négerekkel dolgoztatott, ezt már sose fogjuk megtudni.) Provanszál típusú szerelmes énekeket (cantiga de amor), tipikus galego-portugál női dalokat vagy barátdalokat (cantiga de amigo) és csúfolódó, obszcén dalokat (cantiga de escárnio) egyaránt írt.

Hogy ezekhez mit szólt szegény felesége, az aragóniai származású, később portugáliai szent Erzsébetként (Santa Isabel de Portugal) aposztrofált királyné, aki a mi, Árpádházi Szent Erzsébetünkről kapta a nevét (egyébként oldalági leszármazottja volt a magyar királylánynak), arról csak egy jópofa sztori maradt fenn: mivel Isabel tudta, hogy Dénes olykor kiruccan a mai Odivelas felé lakozó szeretőihez, bölcs feleség módjára még biztatta is: Ide vê-las! (Menjen csak, látogassa meg őket!) A népetimológia szerint ebből alakult ki az Odivelas helységnév. Anekdotának mindenesetre nem rossz.

 

Hogy a szeretők nem csak a királyné képzeletében léteztek, azt az is bizonyítja, hogy Dénes utóda törvénytelen fia, Afonso Sanchez lett, aki szintén jeleskedett a költészetben.

Most azonban magától Dénestől biggyesztek ide egy női dalt, mégpedig az egyik leghíresebbet, a saját fordításomban. A vers A tavaszidő édessége című kötetben is szerepel.

 

Zöld fenyőnek szép virága

Ai flores, ai flores do verde pino

 

Zöld fenyőnek szép virága,

kedvesemről mi hír járja?

Hol is lehet, Istenem?

 

Zöld ágacska szép virága,

szerelmemről mi hír járja?

Hol is lehet, Istenem?

 

Kedvesemről mi hír járja,

hazugságát most se bánja?

Hol is lehet, Istenem?

 

Szerelmemről mi hír járja,

hamisságát most se bánja?

Hol is lehet, Istenem?

 

Kedvesedről kérdesz engem?

Él és virul, higgyél bennem.

Hol is lehet, Istenem?

 

Szerelmedről kérdesz engem?

Virul és él, higgyél bennem.

Hol is lehet, Istenem?

 

Él és virul, higgyél bennem,

itt lesz hamar, itt lesz menten.

Hol is lehet, Istenem?

 

Virul és él, higgyél bennem,

itt lesz rögvest, itt lesz menten.

Hol is lehet, Istenem?

Átirányítás: Mit ér egy Grál-lovag az ágyban?

Hol volt, hol nem volt … Élt egyszer Artúr király mondavilágában egy ici-pici Grál-lovag.

Noha a Grál-lovagsága csak később derült ki, azért visszamenőleg megadjuk neki ezt a címet. Mert mi ezt is megtehetjük. Portugálul Galaaznak, angolul Galahadnak hívták a srácot (én most A Grál keresése  című portugál lovagregény alapján mesélek), volt vagy tizenöt éves, és akár hiszitek, akár nem, egy apácakolostorban nevelkedett. Nem éppen lovagnak való összevont ovibölcsi és bentlakásos általános iskola, de az igazi tehetség még ezen is túlteszi magát. Innen szép győzni, ahogy mondani szokták.

Folytatás a Szexcsaták blogon.