A régi és új emigráció Portugáliában

Rég jelentkeztem már új poszttal a luzitán világ kapcsán, de most újra felveszem a fonalat és a jelenleg egyik legégetőbb problémával térek vissza, amely itthon sem ismeretlen.

A portugálok történelmük során nem először teszik fel a nagy kérdést: elmenni vagy maradni? És ha sokan nem a távozás mellett döntöttek volna egykor, kicsit másképp nézne ki a világtérkép, például más fedezi fel a fél glóbuszt, és nincsen annyi katolikus szentről elnevezett város. (Jó, utóbbi miatt a spanyolokat is lehet hibáztatni – vagy dicsőíteni, ízlés szerint.)

Vagyis nem mondhatnánk, hogy egy békésen a hátsóján csücsülő népségről lenne szó, hagyománya van a lelépésnek, mégpedig nem is csak a szomszédba szokás átugrani, bár az űrutazás eddig nem igazán szerepel az étlapon – talán, mert egzotikus erotikus kalandokra nincs kilátás arrafelé.

Ez a nagy mobilitás azonban soha nem volt könnyű műfaj. Sőt, elképzelhetjük, milyen sors jutott az asszonyoknak, akik otthon maradtak, míg a férjük hetedhét tengeren hajózott, vagy azzal foglalkozott, hogy benépesítse az újonnan felfedezett/meghódított földrészeket. Egy biztos: megunni nem volt alkalmuk egymást, ha néhány évente hazatért a férj, és csinált egy plusz gyereket. Persze az se volt ritka, hogy nem ő, csak a halálhíre jött, aztán a nő összeállt valaki mással, de mire összemelegedett az illetővel, mégiscsak visszatért a törvény (és az egyház) által is hitelesített szexpartner – erről szól Gil Vicente egy komédiája, az Inês Pereira is.)

De, hogy ne ragadjunk le a régmúltban, ugorjunk a XX. századba, mert a legújabb kori portugál történelemben a múlt század 50-es, 60-as éveiben volt egy igazán durva emigrációs hullám. Szinte nem létezik család, amelynek ne lennének emigráns rokonai. Ez az emigráció nagyrészt iskolázatlan, nagyon szegény rétegeket érintett (és nem politikai jellegű volt, noha persze a Salazar-diktatúra idején sokan távoztak politikai okokból is, de semmiképp nem a tömegek). A legfőbb célpont Franciaország volt, hiszen Spanyolország, az egyetlen, száraz lábbal elérhető szomszéd ugyancsak nem a szabad világhoz tartozott, és anyagi szempontból sem volt akkora különbség a két állam között (a politikai emigránsok meg nyilván nem Franco-nál kerestek menedéket).

Aki valaha járt Franciaországban, az tudja, hogy ott a portugál gyakorlatilag egyet jelent a takarítónővel és a segédmunkással, bár ez a kép mára már megváltozott, hiszen a második, harmadik generáció is színre lépett. De hosszú évtizedekig egyfajta társadalmi gettóban éltek a luzitán emigránsok: a legrosszabbul fizetett és legkevésbé képzett munkások voltak. Ennek ellenére, mikor már volt annyi pénzük, hogy évente egyszer hazamenjenek látogatóba (mindig augusztusban – ezért is köttetik a legtöbb házasság ebben a hónapban), igyekeztek rázni a rongyot, ahogy csak tudták és kissé affektálni is hozzá, hogy megmutassák, mennyire jól megy nekik odakint és milyen jól sikerült integrálódniuk. Nem övezi nagy népszerűség az effajta emigránsokat az anyaországban, kivéve persze a könnyűzenei ipar résztvevői közt, akik kifejezetten abból élnek (és nagyon jól), hogy a portugál emigránsok honvágyát szítva végighaknizzák a glóbuszt.

Nem csak Európába irányult ez a XX. századi nagy emigrációs hullám, a tengerentúlra is bőven jutott portugálokból, főleg a nem kontinentális Portugáliából, vagyis Madeiráról és az Azori-szigetekről elszármazottak választották előszeretettel az amerikai földrész különböző országait – száraz lábbal úgyse jutottak volna sehová, nekik nem volt érdekesebb Franciaország, mint az USA vagy akár az akkoriban az olaja miatt nagyon gazdagnak számító Venezuela.

Portugál emigráció (1955-1974)

Míg az európai emigránsok azért olykor haza tudtak menni látogatóba, illetve maguk után vihették a családjukat (a franciaországi, luxemburgi emigráció jellemzően inkább teljes családokat érint, nekem is van házasság révén rokonom Luxemburgban, aki egész családdal él ott és a gyerekeik biztosan nem fognak visszatérni az anyaországba), addig egy másik kontinensre távozni olykor nem sikerült családostul. Szintén személyes tapasztalat: az egyik egyetemi társam Madeiráról származott, az apja az ő kisgyerekkorában ment ki Venezuelába, az első időszakban évente haza tudott ugrani, így sorozatban négy gyereket is sikerült nemzenie, majd a látogatásai huszonvalahány évig elmaradtak. A gyerekeket az anyjuk nevelte fel, a venezuelai emigrációból a férj később szinte egy fillér nélkül tért haza, épp, hogy a repülőjegyre volt elég a megtakarítása. Külön szociológiai tanulmány lehet egy ilyen házasság, bár mitológiai előzményként ott van Odüsszeusz és Pénelopé története. Induljunk ki abból, hogy nem valószínű, hogy a pasi megtartóztatta volna magát, de a nő… Hát, neki sokkal nehezebb volt.

 Ahogy javult a gazdasági helyzet Portugáliában, főleg az EU-belépéstől kezdve (elsősorban a mostani köztársasági elnök, Cavaco Silva 10 éves miniszterelnöksége idején lódult meg a gazdaság), úgy enyhült az emigrációs kényszer. Már-már azt hihették a luzitánok, hogy otthon is lehet boldogulni, le lehet élni egy életet anélkül, hogy a gyerekeik vagy a házastársuk időlegesen vagy hosszabb távra elérhetetlen messzeségbe távoznának. Nos, ez a korszak nem tartott sokáig, mert jött a világválság. Már előtte se volt valami klassz a gazdasági helyzet, de a válság végleg betett nekik, és kezdődött elölről a dilemmázás. Menni? Maradni? Ha menni, hová? És ki induljon neki?

Nekiindulnak például a fiatalok, akiknek körében 36% felett van a munkanélküliség. Nemrég volt egy hatalmas társadalmi vita a mai fiatal generációról, amely nem tud továbblépni a szülői házból – vajon a szülők rontották el őket, tényleg nem akarnak dolgozni, hogy túl nagyok az igényeik? Vajon valóban annyira nehéz családot alapítani? Tény, hogy nehéz fix állást szerezni, a szakmai gyakorlatok és úgynevezett zöld számlák világa burjánzik, egyikre se lehet hosszabb távon alapozni. Sokan elmennek tehát, a lehető legkülönbözőbb célpontokat választva. Többek között hozzánk is jönnek, a multiknál elég angolul tudni, és a portugálok az iskolában (meg a tévéből), ha más nyelvet nem is, de az angolt megtanulják (a spanyolokkal ellentétben). De mennek persze hagyományosabb helyekre is, ahol saját anyanyelvükön vagy spanyolul beszélhetnek.

Tüntetés Portóban: “Ne küldjetek el bennünket innen, ez az ország a miénk is!”

Nemrég olvastam egy hosszabb cikket a témában a Público című lap online változatában, amely arra hívja fel a figyelmet, hogy ismét előtérbe kerül a családok szétszakadását eredményező emigráció, amely az utóbbi időszakban visszaszorult. Főleg a kiscsalád, a még kiskorú gyerekeket nevelő család szétszakadásáról van itt szó, mikor az egyik szülő, hagyományosan az apa, távoli országba távozik. A cikkben példaként szerepelt Angola, a portugálok számára ismert és ebben a pillanatban rohamosan fejlődő, de még igen veszélyes célpont, és Szaúd-Arábia, amely nem tekinthető szokásos emigrációs országnak Luzitániából nézve. Mindkét esetben nehéz a családegyesítés, egyik ország sem számít ideálisnak európai nők és gyerekek számára, persze más és más okokból. De ott van Brazília, a maga elképesztő ütemű fejlődésével: mindig is kedvelt célpont volt a portugálok számára, de a jelenlegi gazdasági növekedés (és a portugál recesszió) úgy fordított az akár 15 évvel ezelőtti helyzeten, mikor inkább a brazilok jöttek Európába (én is ismertem brazil emigránsokat Portugáliában), hogy most a samba hazája lett a korlátlan lehetőségek országa.

Túlélőkészlet emigránsok számára: rengeteg vicc született a témában, miután Passos Coelho miniszterelnök arra biztatta az embereket, hogy emigráljanak csak bátran, ha odahaza nem tudnak boldogulni.

Nagyon fontos kiemelni persze, hogy a kommunikációs lehetőségek manapság teljesen mások, mint a korábbi évtizedekben, ennek köszönhetően a kapcsolattartás folyamatos lehet, és az elszakadás nem annyira radikális, ahogy ezt mindannyian tapasztaljuk.

Ha a tendencia nem fordul meg, egyedül a 2000-es évek válságának következtében pár éven belül egy millióra nőhet azoknak a portugál állampolgároknak a száma, akik elhagyják a hazájukat, hogy másutt próbáljanak szerencsét. A kérdés, hogy milyen hatással lesz ez az anyaországban maradottakra, még jobban szétforgácsolódnak-e a társadalmi struktúrák, a család, a párkapcsolatok, mi lesz az idősebbekkel, akiknek az összes gyereke külföldre távozik, mikor már most is egyre nagyobb gondot jelent az ő ellátásuk, a róluk való gondoskodás. Vissza lehet-e majd jönni, érdemes lesz-e? És tud-e profitálni az anyaország abból, hogy annyi állampolgára él a glóbusz különböző pontjain? Navigare necesse est – ennyi biztos, de azért élni is muszáj.

2 hozzászólás

 1. tiboru — 2012-10-29 17:40 

Kivándorlási szempontból a portugáloknak azért sokkal könnyebb dolguk van, mint nekünk; gondoljunk a hat (vagy hét?) luzofón országra, mindenekelőtt a kontinensnyi Brazíliára. Na és ők egy igazi kereskedő- és hajósnemzet, történelmi léptékű mobilitással, szemben velünk, akik már egy megyével odébb rosszul érezzük magunkat, ha költözni kell.

 2. gloriamundi — 2012-10-29 19:21 

@tiboru: Azért ott is vannak olyanok, akik életükben nem jártak még Spanyolországban sem. Nyaralni pl sokkal kevésbé utaznak külföldre, mint mi – mondjuk a válság előtt – nekem ez volt a benyomásom. Vagy évekre mennek, vagy egyáltalán nem 😛 Na jó, kis túlzással.
Sztem senkinek nem könnyű emigrálni, főleg, ha nem a készbe ül bele, vagyis nincs eleve állása, vagy olyan barátja, családtagja, aki tudja segíteni az új hazában.

RSS feed for comments on this post.

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.