Ne sértődj meg, ha fejbe csapnak egy kalapáccsal!

Ma sötétedéstől beköszönt a Shakespeare álmáról is nevezetes Szent Iván-éj (vagy Szentivánéj?).

Szerte a világon rengeteg helyen kirúgnak a népek a hámból, de mi most csak egyetlen városra koncentrálunk ezügyben, mégpedig az Invictára. Vagyis Portóra. (En passant érdemes azért megemlíteni, hogy az UNESCO éppen most nyilvánította Coimbra 1290-ben, Dénes király által alapított egyetemét a világörökség részének. Egyszer nézzétek meg a várost, de főleg az egyetemi könyvtárat, az tényleg mesés – lásd alább.)

São João [ejtsd: szao zsoáo], akit a portóiak városi szentként tisztelnek, nem más, mint Keresztelő Szent János, róla  tartja úgy a katolikus egyház, hogy június 24-én született. De éppen ezen az éjen (a június 23-ról 24-re virradó éjszakán) valójában nem a Jézus eljövetelét bejelentő és már magzatként is miatta rugdalózó (lásd M. S. mester Vizitáció című, jól ismert festményét alább), később hippi módra a pusztában éldegélő, paleolit diétát követő és a Jordánban szabadstrandot üzemeltető, majd pályafutását levágott fejként egy ezüsttálcán befejező János miatt van felhajtás igazából, bár ő sem volt unalmas figura… Igazából a nyári napforduló adja az apropót. A keresztény egyház azonban ügyesen rátelepítette a már létető pogány népünnepélyekre a saját legütősebb emléknapjait, vagyis a téli napforduló karácsony lett, a nyári meg Szent János – vagy, ahogy mifelénk mondják, Szent Iván-éj.

De nézzük, mi mindent művelnek a portóiak ezen a jeles estén illetve éjszakán. Életemben egyszer szántam rá magam, hogy részt vegyek ezen az össznépi hepajon, merthogy rendkívül kellemetlen dolgok tudnak történni az ember fiával és lányával odakint. Konkrétan kalapáccsal ütögethetik a fejünket az ellenkező nem tagjai, igaz, maradandó sérüléseket azért elég nehéz így szerezni. Mégis, hogy kerülnek az óriáskalapácsok az utcára? A kalapácsos sztori 1963-ban kezdődött, amikor is egy műanyaggyártó iparos ember kitalálta, hogy bővíti a játékkínálatát, és némi só-meg borstartók alapján inspirálódva, amelyeket valahol külhonban látott, kifejlesztette az évszázad találmányát. Nyugodtan porosodhattak volna az új cuccok a kirakatokban, ha nincsenek azok a mitugrász egyetemisták (nem a coimbraiak, a portóiak), akiknek sose elég a zűrzavarból meg a polgárpukkasztásból, és a szalagégetésre mindenképp valami igazán ütős és zajos új játékszert szerettek volna. (A szalagégetés egy monstre egyetemi ballagás a város összes diákjának részvételével, több napos vonulgatás, énekelgetés, koncertek, sör, virsli, nők, szeméthalmok, és minden egyéb, ami belefér, ha kicsit érdekel az  egyetemi élet, ebben a posztban ecseteltem.) Nos, Manuel António Boaventura megadta nekik, amit kértek, a műanyag kalapácsok formájában. Az invenció akkora sikert aratott (naná, minden sikert arat, ami giccses és lármát csap), hogy a portói kereskedők elárasztották megrendelésekkel Boaventura urat, aki nem győzte gyártani a kalapácshalmokat: ugyanis a São João-n is ki kellett ezeket próbálni.

Szalagégetési felvonulás, kartonkatonákkal és hús-vér lánykákkal

Ha a portóiak beleszeretnek valamibe, akkor nincs bocsánat, mindjárt hagyománnyá avatták a kalapácsozást, főleg, mert a csajozásra is alkalmas volt, 5-6 évig nem is volt gond, akkor néhány politikus megelégelte a városházán, hogy így rombolja a nép a nagy ünnep méltóságát, és benyújtottak egy keresetet a kalapácsok betiltását követelve. Ne feledjük, ez még a 74-es forradalom előtti időszak… Ki is jött a rendelet, miszerint szigorú pénzbüntetés róható ki arra, aki kalapácsolni mer, de a népek akkorra már túlságosan belehabarodtak az új játékba, és nem voltak hajlandóak lemondani róla. 73-ban, egy évvel a forradalom kitörése előtt a Legfelsőbb Bíróság döntése alapján a kalapácsokat visszahelyezték állampolgári jogaikba, azóta nem lehet tőlük megszabadulni.

Aki mégsem a kalapácsra szavaz, annak még marad a póréhagymával való püfölés: fejbevágás, egyéb testrészek megtámadása, esetleg a hagyma képünkbe dörgölése: mind belefér a jópofaságba.

A festa tipikus növénye a manjerico (bazsalikom), amelyet kis vázákban árulnak, apró zászlót tűznek bele, és a srácok bírják meglepni vele a kedvesüket. Úgy rémlik, én is kaptam egyszer, de régen volt …

Portóban tehát ma este nem illik aludni, a Ribeirán, a folyóparton gyülekeznek mindazok, akiknek a nagy krízis közepette még van kedvük, szardíniát és farturát zabálnak (utóbbi fánkszerű, baromi hizlaló tészta, porcukorral megszórva, a hamburgeradóra igencsak esélyes lenne), és remélhetőleg vinho verdét, zöld bort isznak (de lehet sört is, persze). Jó szórakozást nekik, és mindenki másnak is, aki a világ valamely részén a nyári napforduló miatt issza le magát.