Még több szar a portugál palacsintában

Tegnap a portugálok “megkoronázták” Lulát, a volt brazil elnököt. Tintahalon (a lula ezt jelenti) nem állt még ilyen jól lámpabúra. Na jó, konkrétan a már általunk is megénekelt Coimbrai Egyetemen avatták tiszteletbeli doktorrá, oszt húzott haza, nehogy megfertőzze az általános luzitán vész. Biztos megneszelte, mekkora lesz mára a 2010-es deficit a tegnapi prognózishoz képest. Igaz, az  F. C. Porto egyszeri és végtelen egyszerű játékosának, João Pinto-nak halhatatlan, és azóta szállóigévé vált benyögése alapján Prognózis csak a meccs után esedékes …, biztos, ami biztos. És mennyire igaza volt!

Konkrétan arról van szó, hogy a 7,3%-osra tervezett deficit mára 8,6-ra duzzadt, és ez baromi rossz hír.  Persze annyira azért nem meglepő, az elszámolási  viták itt is napirenden voltak, mi számít bele, mi nem … Hát, ez ismerős. Most minden beleszámított, amit a portugál kormány nem akart.

Közben a köztársasági elnök, Cavaco Silva feloszlatta a parlamentet, és kiírta a választásokat – június 5-re. Tegnap kissé cinikusan megjegyezte, hogy nem szabadott volna eljutni ideáig (de akkor miért nem tett semmit annak érdekében, hogy ne jussanak ideáig?), ugyanis most az ország elvileg nem bír külső segítség nélkül ellavírozni, de a már csak korlátozott jogkörrel rendelkező kormány nem érzi magát felhatalmazva arra, hogy tárgyaljon az IMF-fel. Meg ők eleve nem is akarták, akkor most miért tennék? Viszont a következő kormány felállásáig azért valamiből ki kéne fizetni a nyugdíjakat, a fizetéseket, no meg a bíróságok nyomtatóiba is kéne némi tintát venni, mert ott tartanak, hogy nem tudják kinyomtatni az ítéleteket.

Az azért vigasztaló lehet, hogy Károly herceg és Camilla közben ott sertepertélnek Lisszabonban, legalább jobb kedvre derítik a köztársasági elnököt, aki úgyis morcos egy kicsit. Még az eső is esik …

Prognózis majd a meccs után …

Portugál praxis – vagyis hogyan csesztetik a gólyákat Luzitániában?

Nemrég a coimbrai fado kapcsán ejtettünk néhány szót az ottani egyetemi életről, és a helyi „népviseletről”, amelyhez hasonlót ma minden valamirevaló vagy nem való egyetem és főiskola diákjai viselhetnek. De ahhoz, hogy joguk legyen ehhez a maskarához, nem elég a sikeres felvételi vizsga, és a beiratkozás, valamint a tandíj leperkálása. Sokkal többet kell érte tenni!

A traje-nak (ejtsd: trázs) nevezett denevérjelmezhez  rögös út vezet. Gólyaként át kell esni egy egész évig tartó praxison (portugálul praxe, ejtsd: prás), vagyis sorozatos beavatási szertartásokon. A portugál gólya (caloiro vagy caloira), ha odahaza nem tanulta meg a pampogás nélküli engedelmességet, és életében nem alázták meg úgy istenigazából, akkor itt mindezt bepótolhatja. Bizonyosan hálás lesz kiképzőinek, a felsőbb éveseknek (itt balra), akik még egy reguláris hadseregben is megállnák a helyüket, olyan jól játsszák a szemét őrmester szerepét, miután persze ők maguk is végigcsinálták a gólya-évet. (Ezen őrmesterek között törékenynek tűnő csajok is előfordulnak ám, némelyek szerint ők a legkegyetlenebbek.)

Ha ősszel vetődünk Portugáliába, gyakran belebotolhatunk azokba a tömegjelenetekbe, amelyek során az elsőévesek viccesnek szánt feliratú pólókban (például: hülye vagyok) és szamárfülekkel a fejükön masíroznak fel-alá pár talpig feketébe öltözött vezér parancsára, saját magukat gyalázó énekeket énekelnek, a földön ülve hallgatják szájtátva, hogy mekkora nullák, nyalogatják a poros aszfaltot, és még sokkal rosszabb dolgok is történhetnek velük.

Ez az, amit bárki láthat, fényes nappal, de persze van jó pár olyan szertartás, megalázó ez-az, amit nem a nyílt utcán adnak elő. Van fizikai és verbális agresszió, testfestékkel való megjelölés, szexuális játékok (már akinek játék), pl. alázatos térdeplés az idősebbek előtt (kissé félreérthető helyzet, ha egy srác áll félig lehúzott gatyában, és egy lány térdel előtte – ha nem dokumentálnám itt jobbra, el se hinnétek, ugye?), fej vízbe nyomása, az áldozat sárral vagy még kellemesebb anyaggal való összekenése, szarszagú spray alkalmazása, undorító kaják evőeszköz, sőt kézhasználat nélküli elfogyasztása – nem kell a szomszédba menniük a felsőbb éveseknek szadista ötletekért.

Boldogult egyetemista koromban, mikor én is ott flangáltam a portói flaszteren (persze a praxisba sose kóstoltam bele), és beszélgetem mindenféle emberekkel, gyakran hallottam, hogy vannak veteránok, akik csak azért nem teszik le az uccsó vizsgájukat az egyetemen, hogy továbbra is hordhassák a fekete cuccot, részt vehessenek a praxisban, és befűzhessék a fiatal diáklányokat, mert a csajozás fontos része az egész történetnek.

De kötelező-e gólyaként elviselni mindezt, vagy önkéntességi alapon megy? Nem kötelező! Ha valaki kinyilvánítja, hogy köszi, de inkább nem kérek belőle, azt némi győzködés után hagyják lógni, bár kell hozzá némi jellemszilárdság, mert elég nagy a nyomás. A praxis-hívől mindig azzal érvelnek, hogy aki ebből kimarad, az nem fog tudni beilleszkedni a társaságba, hisz az egész beavatási cécó nem azért létezik, hogy az idősebbek szadizhassák a fiatalabbakat, hanem, hogy a fiatalabbak összekovácsolódjanak, integrálódjanak, egy nagy egész részének érezhessék magukat. Hát, köszi.

Biztos lesz, aki nem ért egyet, de én el tudok képzelni csesztetés nélküli beilleszkedést is. Igaz, még gólyatáborban se voltam, ami szerintem mindent elmond a hozzáállásomról.


Ha valaki túljutott a gólyaévén, és még mindig életben van, nem kapott idegösszeomlást, nem utálta meg egy életre az egyetemi létet, és nem vesztette el a szüzességét (ja, ez nem illik a sorba), akkor végre megkaphatja, illetve joggal megvásárolhatja az egyébként nem túl olcsó öltözéket. Ez sose megy ki a divatból a jelek szerint, pedig nem valami modern szabású, sőt, kifejezetten régi korokat idéz. Egyébként millió apró szabály van arra, hogy mikor mit lehet viselni, ki kit zaklathat, milyen módon, és miféle szankciók várnak arra, aki vét a szabályok ellen, például a körmös, nyilvános megszégyenítés, misztikus büntetések. Őszintén szólva nem tudom, hogy tanulásra mikor jut idejük, ha ezt a sok marhaságot komolyan veszik. (Felirat alább: A gólya nem gondolkodik, hanem végrehajtja a parancsot.)

A gólya nem gondolkodik, hanem végrehajt.Az annyira vágyott egyenruha tiszta fekete, kivéve az inget vagy a blúzt: ezek természetesen fehérek. A nadrághoz illetve szoknyához (utóbbi a kevésbé csinos lányokon szörnyen áll) mellény, blézerszerű kabátka, nyakkendő tartozik, valamint egy városcímerekkel és különböző színes szuvenírekkel díszített ugyancsak fekete köpeny (capa). Ha hideg van, a vállukra terítik, melegben szépen összehajtogatva a karjukon hordozzák. A fekete alapon egyébként jól néz ki a sok kis színes cucc, láttam én már hűtőmágnes-gyűjteményt is, ami erre emlékeztetett. (A díszítés persze egyéni, az évek során kell összegyűjteni, minden kis szuvenírnek személyes jelentősége van.) A cipő és a zokni, illetve harisnya is fekete általában, sőt, még a jellege is meg van határozva. Fejfedő (batina) is van az egyenruhához, de én nem nagyon láttam hordani, hozzáteszem, hogy a dizájn azért nem egyforma minden intézményben, kisebb eltérések léteznek.

Az öltözéket egy szintén fekete, egyszerű műbőr borítású dosszié, a pasta egészíti ki, abban hurcolják a jegyzeteket, füzeteket, írószerszámot, és színes szalagok (fitas) lógnak ki belőle. Elég kényelmetlen, mert vállra nem lehet akasztani, úgyhogy kissé fárasztó naphosszat cipelni.
A praxe egyébként szigorú szabályok szerint folyik, nem ám csak úgy, bele a vakvilágba. A Portói Egyetem halálfejes praxistörvénye (a szimbóleum nem hagyja magát kikopírozni a pfd-ből, pedig szívesen beilleszteném) 62 oldalon részletezi, hogy mi merre meddig. A hierarchia rendkívül érdekes. Tizenhat fokozata van, nem tévedés, tizenhat, majd katonaviselt olvasóim biztos megmondják, hogy ez sok-e vagy kevés, na de miféle nevek, ezt figyeljétek!


1: állatok (bichos) – ezek még nem egyetemisták
2: ejtőernyősök (pára-quedistas) – egyetemisták, de nem az UP-n (Portói Egyetem)
3: gólyák (caloiros) – elsőévesek
4: idegen gólyák (caloiros estrangeiros) – az UP-n elsőévesek, de másutt már jártak egyetemre/ fősuliba
5: bunkók (pastranos) – első évet végzettek, akik még nem iratkoztak be másodévre
6: félgyerekek (semi-putos) – másodévre beiratkozottak (vicces lehet, mert a semi-puto nőneme semi-puta, de az annyit jelent, hogy félkurva, hmmm)
7: gyerekek (putos) – harmadévre beiratkozottak  (a lányok esetében: puta, hát az már egész prosti, oké, vicceltem)
8-9-10-11.: harmad-negyed-ötöd-hatodévesek (már ahol van 5 vagy 6 év): dögunalmas számnevek, semmi különös
12: egy szart vagytok doktorok (doctores de merda) – négy éve egyetemisták, akik egyszer már buktak
13: egy rakás szart érő doktorok (merda de doctores) – végzősök
14: veteránok (veteranos) – akik többször iratkoztak be, mint amennyi idő alatt el lehet végezni a szakjukat, vagy akiket a veteránbizottság megválasztott
15: dux facultis: a veteránbizottság által választott vezér
16: dux veteranorum: a veteránbizottság által választott veteránvezér

És ha ezek után azt hiszitek, hogy a téma kimerítve, nagyot tévedtek. Mert  vannak praxis-ellenzők is, meg nem szóltunk a diákkórusokról, az úgynevezett tunákról, de ezeket a témákat most nem fejtegetjük. Mára épp elég a megemészteni-való.

Jobbhorog és balegyenes – Mi lesz veled, Portugália?

Ha a múlt szerda este valaki azt gondolta, hogy a görög filozófusról elnevezett portugál miniszterelnök bedobta a törölközőt vagy felhajtotta a képletes bürökpoharat, az nagyot tévedett. Sócrates ugyan lemondott, de a választásokig (valószínűleg június elejéig) továbbra is ő irányítja az országot, egyébként pedig 93%-os többséget kapott a szocialistáktól: továbbra is ő a párt főtitkára, mitöbb, a szocik egyelőre nemhivatalos miniszterelnök-jelöltje. Szokatlan szcenárió, de láttunk már cifrábbat is.

Mindeközben az egykori ifjúsági vezér, Passos Coelho mintha saját maga (és pártja) alatt vágná a fát. A megszorító csomag megbuktatása előtt úgy érvelt, hogy ennyi többlet terhet a társadalom nem bírna már elviselni, most meg azzal jön, hogy a szocdemek csak azért nem szavazták meg a PEC 4-et, mert nem tartották elég szigorúnak. Vagyis: ami az EU-nak megfelelt volna, nekik az nem volt elég. Jó, hogy szólnak – így utólag.

Most aztán kíváncsi vagyok rá, hogy a megszorításokba totál belefáradt portugálok hogy fognak nagy többségben egy ilyen pártra és miniszterelnök-jelöltre szavazni. Vagy az egész hercehurca csak arra lesz jó, hogy Sócratest ültessék vissza a kormányfői székbe? Mennyibe kerül mindez az egyébként is megroggyant országnak? Akár így, akár úgy, nem lesz fáklyásmenet.

A pap és a kisfiú (Brazil mese)

Ezúttal egy kis humoros brazil mesével traktállak benneteket. Nem 18+os tartalmú, gyerekeknek is felolvasható! Jó szórakozást!

Volt egyszer egy pap, aki egy nap a pusztaságban vándorolva nagyon megszomjazott. Meglátott egy kunyhót, odament és bekiáltott:

– Van itt valaki?

A kunyhóból kisfiú jött ki. A pap leült egy kőre és megkérdezte:

– Van valami innivaló, amivel meg tudnál kínálni, fiam?

A fiúcska bement a kunyhóba és egy limonádéval teli tökhéjat hozott ki. A pap jót húzott belőle, megtörölte a száját, majd kiitta az egészet.

– Van még belőle? – kérdezte.

A kisfiú újra bement és hozott még egy adagot. A pap furcsállotta a dolgot, de nem szólt semmit, csak szépen felhajtotta az italt. Utána azonban így szólt a fiúhoz:

– Mondd csak, nem fog haragudni anyád, hogy ennyi limonádét adtál?
– Miért haragudna – felelte a fiú -, ebből ő már a döglött csótány miatt nem akart inni.

A pap erre felugrott és a földhöz vágta a tökhéjat, mely ezer darabra tört:

– Te, ördögfajzat, miért nem mondtad ezt előbb?
– Na, most aztán tényleg jól elnadrágolnak majd – pityeredett el a kisfiú -, az atya eltörte a nagyi bilijét!


A mese Brazília észak-keleti részében igen elterjedt, eredete ismeretlen.

Portugálul itt olvasható.

Merkel néni megcibálja a rossz portugál nyuszi fülét?

Angela Merkelnek nagyon nem tetszik, hogy a portugál parlament, élen a szocdemekkel nem szavazta meg tegnap a 4. számú megszorító csomagot, és így lemondásra kényszerítette José Sócratest, akivel kvázi baráti viszonyt ápolt. Noha nem ugyanazon politikai család tagjai, a pénzügyi stabilizáció kérdésében teljes egyetértés volt köztük.


Merkel sajnálatát fejezte ki Sócrates távozása miatt, és megköszönte a stabilitás érdekében tett erőfeszítéseit. Ugyanakkor “magához rendelte” a PSD-s pártelnököt, Pedro Passos Coelho-t, hogy beszéljen a fejével. Coelho (a név nyuszit jelent) nem  várhat sok jóra a német kancellárasszonytól, hiába a sármos mosolya.

A szocdemek egyébként úgy nyilatkoznak, mintha máris megnyerték volna a választásokat, pedig addig még el kéne kerülni az államcsődöt például. Ma azt lengették be, hogy az ÁFA-t emelnék meg 1%-kal, ahelyett, hogy a nyugdíjakhoz és a fizetésekhez nyúlnának. Egyébként az ÁFA még így se érné el a magyar szintet, az emeléssel együtt 24% lenne. De hol van az még!

Lemondott a portugál miniszterelnök

Március 23-án este, magyar idő szerint 22 órakor a szocialista párti José Sócrates portugál miniszterelnök kiállt a tévé nyilvánossága elé, és bejelentette lemondását. Délután a parlament nem fogadta el a 4. számú megszorító csomagot (PEC-et), amellyel elkerülhető lett volna, hogy Portugália külső segítséget kérjen pénzügyi egyensúly-problémái megodása érdekében. José Sócrates előre kijelentette, hogy a PEC el nem fogadása esetén egyetlen megoldás marad a számára: a távozás.

Az utóbbi hetekben a kormányra egyre nagyobb nyomást gyakoroltak nem csak az ellenzéki pártok, hanem más társadalmi csoportok is, ahogy beszámoltunk róla, nemrég fiatal munkanélküliek és kényszervállalkozók hatalmas tüntetést rendeztek, hogy tiltakozzanak a jelenlegi, szerintük tarthatatlan munkaerőpiaci helyzet ellen. Noha minden valószínűség szerint a következő kormány ugyanazon kellemetlen megszorító intézkedések meghozatalára kényszerül majd, mint amelyeket a PS (Szocialista Párt) akart megszavaztatni, a legnagyobb ellenzéki párt, a PSD (vagyis a szociáldemokraták) mindent megtett a kabinet megbuktatása érdekében, José Sócrates szerint pusztán hatalomvágyból.

Mivel a köztársasági elnök, Aníbal Cavaco Silva már korábban kijelentette, hogy amennyiben a kormányfő távozik, nem tartja járható útnak az egyszerű miniszterelnök-cserét, számíthatunk rá, hogy nemsokára előrehozott választások lesznek Portugáliában.

José Sócrates 2005 márciusától irányította az országot, 2009 októberében újraválasztották, így összesen hat év után távozik a hatalomból.

Táncoló prostik, részeg diákok: pár szó a fado-ról

Múltkori posztunkban adtunk egy kis ízelítőt a fado-ból, remélem, mindenkinek tetszett a zene, panasz nem érkezett. Sajnos olvasószámláló még nincs a blogokhoz, úgyhogy pontosan nem tudom, hányan néztétek meg, de ha csak erről a posztról jutna eszetekbe, kattintsatok rá.

A fado eredetét vitatják, de meglehet, hogy a lundum nevű afrobrazil táncból alakult ki (ez a leírások szerint valami sambához hasonlatos erkölcstelenség, lásd alább a képen), ami a mostani előadásmódját tekintve elég hihetetlennek tűnik. Senki nem vonaglik kéjesen a színpadon vagy a bárban, ha manapság fadót énekel (na jó, Amália Rodrigues, a műfaj koronázatlan királynője idős korában vonaglott, de legalább már nem énekelt) kezdetben viszont igencsak erotikus módon bírták előadni magukat a fado mesterei. A műfaj ugyanis a tangóhoz hasonlóan rosszhírű, ócska lebujokban kezdte meg pályafutását az 1800-as évek közepén. Ahhoz képest, hogy milyen elegáns neve van (a latin fatum=sors, végzet szóból) ez azért meglepő.

Az igazi, autentikus fado egyébként lisszaboni, és a főváros legősibb, még az arabok idejéből származó negyedeiben, (Alfama és Mouraria) kezdte fertőzni az egyébként sem kispolgári csökevényekként viselkedő elemek erkölcseit. Állítólag a tengerész-fado-ból (fado do marinheiro) alakult ki az összes többi, a matrózok meg olyan sokféle helyről dobhatták össze az új zenei stílust, hogy nem csoda, ha van némi zavar a kezdetek körül. (Az eredetmítoszokról majd egy más alkalommal írok, mert az se semmi, amit összehoztak az afrikai gyökerek tagadása érdekében …)

Az új “popműfaj” első előadói (a  matrózok után) koldusok, prostik és stricik voltak (talán a koldusok véletlenül szerepeltek a forrásomban, mert megjelenésük általában nem az erotikát juttatja eszünkbe), aztán a fado elkezdett “kikupálódni”,  lassan már se tánc nem volt, se vonaglás, se mellkivillantás, csak a nagy büdös melankólia. Nem tudom, olyan jó ötlet volt-e ebbe az irányba fejleszteni a projektet, de késő bánat ebgondolat, most ez van, és így is szeretjük.

A fado lassanként tehát egész szalonképessé vált, hiszen a búval béleltség mindig szalonképes, már rendes társaságba is beengedték őkelmét (bár samba lundum-korszakában is szerepelt az elegáns szalonok műsorán, bármily meglepő), hogy minél több emberrel éreztesse a balsors nyűgét és nyilait, siránkozzon megmagyarázhatatlan végzete miatt, és vágyódjon el valahová, maga sem tudta, hová (ezt “a franc tudja, mit akarok, de majd’ beledöglöm” című érzést nevezik saudade-nak – magyarul kábé sóvárgást jelent).

Csodás, passzív, fatalista panaszdalt hallhatunk tehát ettől az időszaktól kezdve: minden mindegy, mert úgyse lesz jobb soha, és sírva vigad a portugál. Szép, művészi köntösbe bújt tehetetlenségi nyomaték ez, amely bizonyos társadalmi-politikai erőknek igencsak kapóra jött: fado-fásult elemek nem vonulnak az utcára kormányellenes hangulatban, csak otthon vagy a kocsmában kornyadoznak. Bizony-bizony, a már emlegetett Salazar papa is imádta a fadót, meg annak nagyasszonyát, Amáliát (itt balra: nem seprűnyelet, hanem egy gitárt tart a kezében, ha jól sejtem). Persze nem kell rosszra gondolni, Salazar puritán úriember volt.

A fado lisszaboni, édesbús változata mellett létezik még egy másik is: mégpedig a coimbrai egyetemisták előadásában máig is hallható verzió. A coimbrai egyetemet még 1307-ben alapították, illetve csak átcuccolták Lisszabonból. Az ott vágánskodó pasik (mert ugye nők a modern korig nem tanulhattak felsőoktatási intézményben) fekete talárszerűségben jártak-keltek mindig (vagyis egészen az 1974-es szegfűs forradalomig), és mivel gyakran öntöttek fel a garatra, elég sokat gajdoltak is a tisztességes coimbrai polgárok legnagyobb örömére,  főleg éjnek évadján. A dizájnos fekete cucc most is létezik egyébként, de már csak heti egy alkalommal viselik. Az egyenjogúság nevében a lányok is egyenruhába bújhatnak, de a fado-énekléstől el vannak tiltva, azért mindennek van határa. (Coimbrától a denevér-öltözetet meg az ahhoz kapcsolódó tradíciót minden piszlicsáré egyetem és főiskola is átvette egyébként, de erről majd egy külön poszt fog szólni.)

A coimbrai fado tehát közösségi műfaj, diákok adják elő, sokszor illuminált állapotban: ők is nosztalgiáznak, de kicsit konkrétabb dolgokról, mint a lisszaboniak: ugatják (elnézést, megéneklik) a holdat, szidják a profjaikat és ácsingóznak a helybéli lánykák után. A változatosság kedvéért most az egyik legismertebb coimbrai fado következik – de ezek a srácok itt nem részegek:

[youtube=http://www.youtube.com/watch?v=mrk-6K5k_1M&w=425&h=350]

Hétfőn nyílik a Saramago-emlékház

Hétfőn, március 21-én nyílik meg a potenciális látogatók előtt az a ház, amelyben a Nobel-díjas José Saramago utolsó éveit élte a Spanyolországhoz tartozó Lanzarote szigetén.

Saramago 1922-ben született, és nagyon nem sietett világhírűvé válni. Noha első regényét huszonöt éves korában jelentette meg, ezt nem követte újabb (a második próbálkozása nem kellett a kiadóknak), csak 1977-ben, igaz, a közben eltelt kerek három évtizedben megjelentek verseskötetei, és újságíróként is sokat publikált. De valójában 55 éves korában indult a regényírói karrierje, ami azért nem szokványos dolog, főleg nem egy későbbi Nobel-díjas esetében. (Reménykedhet minden, eddig félreismert zseni, hogy nyugdíjba készülve még rámosolyog a szerencse, de addig se árt, ha tűzközelben van, és rendesen jár irodalmi estekre.)

Igazi hangjára 1980-ban talál rá a Levantado do Chão (Felemelkedve a földről) című opusszal, de országosan ismertté csak két évvel később válik, O Memorial do Convento (A kolostor regénye) című művével: ez utóbbi magyarul is megjelent, ahogy későbbi regényeinek nagy része.

Az 1986-os A Jangada da Pedra (Kőtutaj) film formátumban is bejárta Európát (Diogo Infante, az egyik ügyeletes szépfiú portugál színész rémlik belőle nekem – itt jobbra), de film készült 1995-ös Ensaio sobre a Cegueira (Vakság) című regényéből is: ez az apokaliptikus mű nem feltétlenül derít jobb kedvre senkit, úgyhogy letargikus embereknek nem nagyon ajánlom. Saramago 1998-ban kapta meg a Nobel-díjat, és szépen át is vette, pedig úgy egyébként meglehetősen nonkonformista, lázadó egyéniség volt.

Meggyőződéses kommunistának vallotta magát egész életében, és a vallás- és egyházellenességét sem rejtette soha véka alá, erről tanúskodik többek között az Evangelho segundo Jesus Cristo (Jézus Krisztus evangéliuma) is, amelyről nekem Spiró Fogsága jut eszembe, mintha lennének közös vonásaik. De lőtt mindenfelé egyébként, szidta a zsidóságot, a katolicizmust, a globalizációt, sommás véleményt fogalmazott meg a Bibliáról (a Koránról nem mert, állítólag az nem az ő asztala), és összeveszett saját hazájával, Portugáliával is, nem csoda, hogy végül spanyol földre, Lanzarote szigetére száműzte önmagát, ott is halt meg 2010. júniusában.

Az író spanyol nemzetiségű özvegye, a nála jóval fiatalabb Pilar del Rio most megnyitja közös otthonuk ajtaját a kíváncsi látogatók előtt (állítólag azóta érkeznek folyamatosan a zarándokok az író házához, amióta meghalt, és a feleség eddig is beengedte őket puszta szívjóságból).

A márc. 18-iki avatáson se a portugál, se a spanyol kulturális miniszterasszony nem volt jelen, legalább nem vesztek össze rajta, hogy kié is a nagy öreg igazából. A belépőjegyek áráról nem találtam információt, de a ház kívülről így néz ki (balra), ha valakinek ez segít, mert szerencsés lévén éppen arra nyaral.

A portugál csapatok aratnak, a pártok meg marják egymást

Tegnap (március 17-én) a portugál nemzet egyik szeme sírt, a másik nevetett. Na, nem a Kadhafi által mondottak miatt, egészen más okuk volt sírni is, meg nevetni is. De kezdjük a nevetéssel. Nem kevesebb, mint három luzitán focicsapat került be az Európa Liga negyeddöntőjébe, az F. C. Portón már nem csodálkozunk, a Benficától sem olyan szokatlan a hasonló teljesítmény, de a Braga fennállása óta először arat ekkora sikert, ráadásul a nem éppen egy pehelysúlyú ellenfelet, a Liverpoolt ütötte ki a nyeregből. (Bal oldalt a sportklub címere: hát nem gyönyörű? Annyira portugál, hogy még a fátimai sameirói szűz is rajta van, csak a sportra nincs semmi utalás a szövegen kívül, de így szép.) Hozzáteszem, a Braga a portugál bajnokságban jelenleg csak a 6. helyen áll, míg a Porto az első, a Benfica a második.

Ez tehát az öröm forrása, és mivel a portugáloknak a foci majdnem a mindenük, most eufóriában kellene lebegniük, ha egyébként nem lenne akkora katyvasz a belpolitikában. Nemrég írtunk a fiatalok (és nem csak fiatalok) kormány elleni tüntetéséről (a kormány egyébként szocialista, bár ez nem nagyon látszik rajta), és aki figyeli a nemzetközi híreket, az tisztában van azzal, hogy José Sócrates kabinetje már jó ideje nagyon nehéz helyzetből próbál kievickélni, korlátozott sikerrel.

Most ott tartanak, hogy újabb megszorító csomagot, egyfajta portugál Széll Kálmán tervet állítottak össze, csak nem olyan szép a fantázianeve, mindössze PEC-nek (ejtsd: PEK), azaz: Stabilitási és Növekedési Programnak becézik. Ez kábé már a negyedik hasonló spanyolcsizma, amit a portugál lábakra próbálnak igazítani. Jövő héten kellene megszavazni a parlamentben. Csakhogy a legnagyobb ellenzéki párt, a szocdemek (PSD) elnöke, a fess és kissé hataloméhes Pedro Passos Coelho (itt jobbra) tegnap kijelentette, hogy neki ez sok. Mármint ennyi megszorítást nem bír el a társadalom. (Nota bene, a PSD neve ellenére inkább jobboldali, a PS baloldali párt, de valójában nem sok különbség van köztük.)

A jelenlegi történések kicsit emlékeztetnek arra, amikor idehaza a szocik próbálták stabilizálni a helyzetet, a Fidesz pedig állandóan tiltakozott minden ellen. Nos, Sócrates, aki immár másodszor miniszterelnök, nem ma kezdte a politizálást, belengette, hogy amennyiben nem szavazzák meg a megszorításokat, veszi a kalapját, és távozik. Oldják meg a szocdemek (ha képesek választást nyerni), amit úgyis meg kell oldani, és megszorítások nélkül ők se lesznek rá képesek. (Legfeljebb majd más fantázianevet találnak ki hozzá.)

Nekem kicsit magas, hogy egy ilyen helyzetben kényelmes ellenzéki pozícióból miért nem nézi végig egy párt, hogy a másik vért izzad, és népszerűtlen intézkedések sorozatát kénytelen meghozni, hiszen ez az ő malmukra hajtja a vizet. Persze, tiltakozni azt folyamatosan lehet, de kenyértörésre vinni, az már más dolog. Lehet, hogy ezúttal is csak műbalhéról van szó, és Passos Coelho a stabilitás érdekében visszakozik, mert volt ő már nagyon együttműködő is.

A nemrég újraválasztott köztársasági elnök, Aníbal Cavaco Silva (itt balra) egyelőre kivár. (Hiába, a portugál szülők nem lacafacáznak a névadáskor, egyik Szókratészről, másik Hannibálról nevezi el a kisfiát, így kell ezt csinálni.) Tegnapi nyilatkozata szerint a parlament feloszlatása (amit az elnöknek kezdeményezhet, és a nem olyan távoli múltban volt is rá példa, akkor Jorge Sampaio oszlatta fel az országgyűlést) csak nagyon indokolt esetben lehetséges, és ő tényleg nem az a hebehurgya figura, aki ilyesmiről felelőtlenül döntene. (Cavaco Silva egyébként tíz évig volt miniszterelnök, és nagyon jelentős sikereket könyvelhetett el kormányzása alatt, rá szokás hallgatni.)

Izgalmas napoknak nézünk elébe, mindenesetre, úgy a fociban, mint a belpolitikában. Mi itt leszünk, és figyeljük az eseményeket.

Kadhafi tegnap még baráti országnak tartotta Portugáliát

Kadhafi tegnap, március 17-én adott ekszluzív interjút a portugál királyi tévé, az RTP kiküldött tudósítójának, Paulo Dentinhónak, amelyben kis hezitálás után kijelentette, hogy még mindig baráti országnak tartja Portugáliát. Szerinte a portugálokat csak a hatalmas propaganda tévesztette meg. Érdekes módon mintha ezt mondta volna a líbiai fiatalokról is, akik fellázadtak ellene: drogosok voltak, meg jószándékú, de félrevezetett ifjoncok.

Annak fényében, hogy időközben az ENSZ Biztonsági Tanácsa amelynek jelenleg Portugália is tagja, megszavazta a líbiai légtér lezárását, nem lenne csoda, ha Kadhafi véleménye mára megváltozott volna. A jelek szerint a portugálok igennel voksoltak, míg a brazilok tartózkodtak.

A rövid interjúban egyébként a barnába öltözött, gyűrűs kezével folyton matató líbiai vezér árulónak nevezte a többi európai államot, amely hátat fordított neki, kifejtette, hogy az Arab Liga valójában már nem is létezik, és ha bárki megtámadja őt, az durva gyarmatosításként értelmezhető, különben pedig a világ soha többé nem élvezheti a békét, ha ez megtörténik.