Inês Pereira két férje

Legutóbb Gil Vicente (1456?-1536?) mesterről írtam, és megígértem, hogy a műveiről is mesélni fogok: itt van mindjárt a kedvencem, mégpedig Inês Pereira komédiája, amelyből nemsokára egy kis műfordítás-részlet is megjelenik majd az Irodalmi Jelenben.

resumo-do-livro-a-farsa-de-ines-pereira

Miért is a kedvencem ez az 1523-ban íródott kis opusz? Egyrészt, mert a főszereplője nő, és két, igen beszédes mellékszereplője (az anya és a kerítőnő) is az, így elég érdekes betekintést nyerhetünk a XVI. századi női sorsokba még akkor is, ha mindezt egy férfi tolmácsolásán keresztül érkezik hozzánk. Másrészt a darab a férjválasztás rejtelmeivel foglalkozik, de nem ám csak addig, mint a népmesék: az állítólag boldogító igen utáni állapotra is kitér, sőt, arra is, hogyan lehet másodszorra okosabban választani.

Farsa-de-Inês-Pereira

Gil Vicente világképe ebben a komédiában végképp cinikusnak tűnik, de egy 67 éves ember igazán megengedheti már magának, hogy így lássa a házasságot, illetve a korabeli nőszemélyek szűkös választási lehetőségeit és a korabeli férfiak gyarlóságait. A kicsit se jámbor komédiát, vagyis farsa-t egyébként egy kifejezetten szent helynek számító épületben, a portugál templomosok, vagyis az Ordem do Cristo Tomarban lévő kolostorában mutatták be. (A fene érti ezt.)

portugal-tomar-convento-de-cristo

Gyorsan tegyük hozzá, hogy annak idején, mikor a templomosokat Szép Fülöp módszeresen tönkretette, a portugál király, Dom Dinis (vagyis Dénes) csak falból kobozta el a vagyonukat, majd kicsivel később megalapította a Krisztus-rendet, és visszaadott nekik mindent – erről és Dénes egyéb tetteiről itt írtam.

15939136_P6zNW

Visszatérve a darabra: a főszereplő, Inês Pereira, kora elvárásainak megfelelően, mert a szingli életmód akkor még nem volt olyan menő, férjet keres magának. Amint ezt egy másik posztomból tudhatjuk, a férjkeresési procedúra még az állatvilágban sem problémamentes, hát még az emberek között. Ha annyira egyszerű lenne, nem élnének olyan jól belőle a házasságközvetítők, kerítők és az online társkereső szolgáltatást nyújtó cégek.

1520-1

Csótánykával ellentétben, aki, ha még emlékszünk rá, egyszerűen kiállt az ablakba énekelni, Inês (Ágnes, bár manapság már az Inez név is szerepel itthon a palettán) több közvetítő céget is megbíz, az egyik egy magánvállalkozó, a másik pedig egy két, izraelita vallású állampolgár alkotta bt. A magánvállalkozó személyében egyébként Ágnes nagynénjét tisztelhetjük, így nem valószínű, hogy nagy jutalékot kért volna.

Digitalizar0004

Inêsnek határozott elképzelései vannak a leendő férj tulajdonságait tekintve, de korántsem várja el tőle, hogy szőke legyen és fehér lovon érkezzen, azt viszont kiköti, hogy művelt, gitározni tudó egyedet akar. Anyja és a nagynéni mindegyre próbálják róla lebeszélni, a kerítőnő nagynéni prezentál egy, szerinte sokkal alkalmasabb jelöltet, egy falusi gazdát, akinek bőven van mit a tejbe aprítania, de az értelmi képességek terén kissé visszamaradottnak bizonyul – cserébe viszont hatalmas szerencsének tekintené, ha Ágnest a tenyerén hordozhatná.

IMG_5673

A makacs hajadon azonban inkább az izraeliták által előbányászott, amúgy nem igazi, vagyis állástalan, és a nők iránt egyáltalán nem érdeklődő apródot választja (az a nyomorult környezettanulmány valahogy kimaradt a szolgáltatásból), vesztére, mert a deák, akin a kulturáltság csupán máz, az esküvőt követően azonnal bezárja a feleségét a házba, ő maga pedig külföldre távozik, szerencsét próbálni. A szolgáját azért odahaza hagyja, hogy vigyázzon az asszonyra, nehogy az valami “rosszat” tegyen. Se szex, se gitár, se szabad levegő, se semmi…
ID015-txt

Milyen szerencse, hogy akkoriban a tengerentúlon könnyen otthagyhatta az ember a fogát, és Inêsnek úgy sikerül megözvegyülnie, hogy a kisujját se mozdította érte. Amint a postás meghozza a jó hírt, Ágnes elkergeti a naphosszat csak lebzselő, de őt lelkiismeretesen mindentől elzáró szolgát, és gyorsan ellenőrzi, hogy a korábban kikosarazott gazda vajon facér-e még. Történetesen az, és még mindig szívesen venné feleségül a fiatal özvegyet, így aztán nem is sokat teketóriáznak, végül is 500 sorban két házasságot elmesélni nem lehet olyan hosszan, mint a Háború és békében.

Auto_de_Inês_Pereira_de_Gil_Vicente

A gazda amúgy a papucsférjek legkiválóbbikának bizonyul: ez akkor derült ki leginkább, mikor felbukkan Inês életében a 3. számú férfi, aki tulajdonképp időrendben az első volt, de a lány már nem is nagyon emlékezett rá: noha a fiatalember korábbi szerelmi kudarca miatt csövezni kezdett (akarom mondani, remeteségre adta a fejét, mert ehhez akkoriban kellett valami spirituális háttér is), mikor újra meglátja szíve hölgyét, szívvel-lélekkel készen állt a házasságtörésre.

989d26dfb78cafd55b7ddc433ed6c0cc

A komédia csúcspontja az, mikor a felszarvazott férj maga cipeli a hátán Ágnes asszonyt a szeretővel tartandó találkára, és mindezt az egykor ideálokat kergető, kedves, értelmes férjre vágyó nő a szent zarándoklat örve alatt teszi. (Egyébként zarándoklat címén az emberek valóban sok mindent megengedtek maguknak, a szerelmi kalandok sokkal könnyebben kialakultak idegen környezetben, mint odahaza, ahol mindenki mindent ismert.)

Farsa de Inês Pereira de Gil Vicente, 10.º 13, Escola Secundária D. Pedro V, Lisboa, photography by São Ludovino - DSC_0179

Gondolom, senkit nem lep meg, ha az inkvizíció cenzorai a farsában szereplő sok egyházellenes szennyet nem tűrhették (és arról még nem is beszéltünk, hogy a darab elején a kerítőnő egy klerikus által elkövetett szexuális zaklatásról számol be, de feljelentést nem tesz – ezt a részletet szántam az Irodalmi Jelenbe): az 1586-os kiadást a szorgalmas hivatalnokok alaposan megcsonkították, tulajdonképpen csoda, hogy a darabot egyáltalán ki lehetett adni, annyi benne a szentségi házasság és a jámborság elleni merénylet.

Gil Vicente, a rendezvényszervező komédiás

Nincs mit szépíteni rajta: több, mint 2 azaz két éve nem írtam ebbe a blogba. Nem, mintha már nem érdekelne a portugál kultúra, de valahogy egyszer se éreztem azt, hogy egy egész posztnyi mondanivalóm lenne. Közben azért a Facebook oldalt nem hanyagoltam, ezzel nyugtatgatva nemlétező lelkiismeretem.

gil_vicente_bio_grande

No, de most megtörik a gonosz varázslat, újra itt vagyok, leporoltam régi anyagaim egyikét. Mert már tizenöt éve, hogy egy több hónapos ösztöndíjnak köszönhetően lefordíthattam Gil Vicente hét színdarabját, de mindeddig nem sikerült kiadót találni a számukra – be kell valljam, jó ideje nem is próbálkozom azzal, hogy kiadót keressek bármihez is. Vagy tíz év kiadókkal és szerkesztőségekkel folytatott küzdelem után elegem lett.

A színdarabok tehát léteznek, de a kutya se tud róluk, portugál szakosok nemzedékei lépnek ki az egyetem kapuján úgy, hogy Gil Vicente [ejtsd: zsil viszent] egyetlen darabját se olvasták (na jó, lehet, hogy egyet elolvasnak), és nem is sejtik, hogy megtehetnék magyarul is.

Igen, focidrukker barátaim, a Gil Vicente egy Barcelos-i illetőségű csapat neve is. Milyen érdekes lenne, ha egy magyar focicsapatot Csokonai Vitéz Mihálynak hívnának… A címerben látható kakas pedig egy Santiago de Compostela-i zarándoklathoz fűződő sztoriból került ide, de ezt a sztorit majd valamikor máskor mesélem el.

GV FC

Térjünk vissza a drámaíróhoz: senki ne ijedjen meg, ezúttal se kell elolvasni egy teljes darabot, viszont az a tervem, hogy a szerző egy-két-három érdekesebb színművéről posztot írok. Fordításrészletek ugyan már korábban is megjelentek belőlük, de egyrészt nagyon régen, másrészt szinte biztos, hogy legfeljebb tíz ember olvasta őket, és már azok sem emlékeznek rájuk.

Mielőtt azonban belevágnék a színdarabok ismertetésébe, magáról a szerzőről fogok mesélni, mert nem hiszem, hogy a szélesebb közönség úgy fújná kívülről az életrajzát, mint Shakespeare mesterét – bár róla se tudunk szinte semmit teljes bizonyossággal.

Hát, ez Gil Vicentével is majdnem így van, például azt sem tudjuk, hogy mikor és hol született, az 1465-ös dátum a legelfogadottabb, a szülővárosi posztra pedig több jelentkező is akad: elsősorban Barcelos nyomul ilyen téren (ezért nevezték el róla a focicsapatukat), de a szintén északon található, Portugália bölcsőjének tartott Guimarães se zárkózik el az ötlet elől. Az is vita tárgya, hogy a drámaíró azonos-e a szintén Gil Vicente nevezetű és ebben a korszakban élt aranyművessel, vagy sem. Házasságairól és utódairól azonban már pontosabb adatok állnak rendelkezésre. Második házasságából származó gyermekei, Paula és Luís adták ki apjuk összegyűjtött műveit.

Monólogo_do_Vaqueiro_por_Roque_Gameiro

A portugál drámairodalom kezdetét fémjelző első színpadi műve, amely egyébként spanyol nyelvű, az Auto da Visitação, avagy O Monólogo do Vaqueiro címet viseli. (A fenti kép ennek előadását ábrázolja.) A darabot 1502 június 8-án adták elő első alkalommal (nemsokára lesz 514 éve). A mű királyi megrendelésre, konkrétan Dom Manuel király és második felesége, Aragóniai Mária első gyermekének, a későbbi III. János királynak tiszteletére készült, és a csecsemő trónörökös személyi kultuszát építgeti, párhuzamot vonva az újszülött és Jézus között. Tudom, kicsit ízléstelen, de hát valahogy csak be kell vágódni a királyi udvarnál, ugyebár. Gil Vicentének sikerült is ez a művelet, és Mánuel király (itt, alább) harmadik feleségét, a Habsburg, ám francia Eleonórát is sikeresen győzte meg arról, hogy őt érdemes támogatni.

D Manuel

Az auto-nak semmi köze az automatához, ezzel a névvel a színpadi műveket illették a korban, no meg az auto da fé nevezetű borzalmat, mert az is egy hatalmas színjáték – maga a szó egyébként az actus-ból ered. Amúgy GV egyik vallásos művét pontosan így hívják, Auto da Fé, avagy Hitvallás.

1502-től kezdve Gil Vicente csak úgy ontotta magából a színdarabokat (43-at számoltam meg), spanyolul és portugálul egyaránt írt, de nem csak szövegíró volt, hanem valószínűleg ő felelt a királyi udvar ünnepségeinek megszervezéséért is, mondhatni, rendezvényszervező lehetett – ha meg még az aranyműves is ő volt egy személyben, akkor ráillik a worcoholic jelző. Színdarabjai között ájtatoskodó művek ugyanúgy akadnak, mint vérbő komédiák és tragikomédiák, ráadásul a versírást se vetette meg.

7495191

A kezdeti csizmanyalogatós stílust később elhagyta: meglehet, hogy kegyvesztett lett, mert kritizálta a király zsidó- illetve újkeresztény-ellenes politikáját (1531-ben levelet intézett ahhoz a III. Jánoshoz, akinek születésekor a karrierje elkezdődött), és kifejezetten egyházellenes húrokat pengetett. Ami csak a javára írandó, jegyzem meg, III. János az egyik legnegatívabb uralkodó a portugál történelemben, GV biztos sokszor megbánta, hogy születésekor kvázi megváltónak állította be. Inkább az Antikrisztus szerepe illett rá, bár itt alább nem tűnik olyan ijesztőnek..

dom joao iii

Véletlen vagy sem, de 1536-tól kezdve Gil Vicente eltűnik a színről (utolsó darabja a Tévedések erdeje [Floresta de Enganos], amelyet történetesen szintén lefordítottam) – ebben az évben vezették be az inkvizíciót Portugáliában, és a kortárs Bernardim Ribeiro, akiről szinte biztosan tudható, hogy újkeresztény volt, ugyancsak ebben az évben tűnik el (róla írtam a disszertációmat). Meghaltak, külföldre mentek vagy elhallgattatták őket?

Gil Vicente sem úszta meg az Inkvizíció jóindulatát, de szerencséjére csak a darabjait csonkították meg, nem őt magát. Az 1562-es első gyűjteményes kiadást (amelyet a gyerekei állítottak össze) 1586-ban egy második, erősen cenzúrázott verzió követte, amelyből a Szent Hivatal ügynökei igyekeztek minden egyházellenes utalást kiirtani. Ami olykor azt jelentette, hogy egész jeleneteket írtak újra vagy hagytak ki. Nehéz a cenzorok élete, főleg, ha még rímeket is kell faragniuk.

Ha kicsit kíváncsiak vagytok a portugál inkvizíció bugyraira, hadd ajánljam hat évvel ezelőtt elkövetett saját posztjaimat e témában, amelyek a lemil blogon jelentek meg: az első itt található. (Összesen három van)

Remélem, örültek a visszatérésnek és kíváncsian várjátok az első színdarab rezüméjét.

40 év forradalom

Illett volna méltó megemlékező posztot írni a szegfűs forradalom 40. évfordulójára, de az élet másképp akarta. Magáról április 25-ről, az előzményekről és az forradalmat követő évekről is posztoltam már többször, sőt, igen optimistán belekezdtem egy sorozatba, amely az elmúlt 40 év áttekintését tűzte ki célul (mindeddig egyetlen rész készült el), de a részletesebb kivesézés most elmarad.

Mégsem múlhat el ez a dátum poszt nélkül. Noha sokan fanyalognak most Portugáliában, és hol a forradalom vívmányait kérdőjelezik meg, hol azon kapják fel a vizet, hogy nyikhaj civilek kritizálni merik az akkori kapitányokat és közkatonákat, mert mit tudnak ők az egészről, és egyébként is, ha ma lenne olyan történelmi helyzet, mindenki megelégedne a fácsé kommenteléssel, azért jobb tisztában lenni vele, hogy a Salazar-időkhöz képest mennyire más lett az ország.

Sajnos attól ők is messze vannak, hogy kolbászból legyen a kerítés, és a diktatórikus hagyományok, mint amilyennek sokan a praxe-szertartásokat gondolják (és szerintem joggal), még mindig nagyon erősek (két napja újabb három halálos áldozatot követelt az egyik diákbeavatós hülyéskedés, most egy fal omlott rá többekre), a demokrácia azért él és működik. És már ez sem kevés a világ bizonyos más pontjairól nézve.

Remélem, meg tudnak maradni a normalitás útján és a gazdasági fellendülés is bekövetkezik előbb-utóbb, de inkább mihamarabb.

Azoknak pedig, akik kíváncsiak rá, hogyan is zajlott az a 40 évvel ezelőtti nap, ajánlom az Áprilisi kapitányok (Capitães de Abril) című Maria de Medeiros-féle filmet. A trailer-ben a legütősebb jelenetek:

Áprilisi kapitányok

Akik tudnak portugálul, azoknak egyszerűbb lesz, de francia és angol felirattal is megvan, ha jól tudom. Nagyon élvezetes és az, aki megnézi, elég pontos képet alkothat magának a szegfűs forradalomról. A többieknek meg ott van például a három évvel ezelőtti posztom, meg ez a kis videó: április 24-én 22:55-kor a portugál rádió ezt a dalt adta le: ez szolgált kódolt üzenetként arra vonatkozólag, hogy megkezdődtek a hadműveletek.

Paulo de Carvalho: Az istenhozzád után

 

Csótányka szexpartnert keres (A história da Carochinha)

Ha valaki már beszél valamilyen szinten portugálul, újra és újra bele fog ütközni egy szókapcsolatba: a história da carochinha. Ez annyit tesz, mint a bogárka meséje. Rengetegszer emlegetik, de nem feltétlen azért, mert pont erre a mesére akarnak utalni, átvitt értelemben gyerekmese, hihetetlen történet, mesebeszéd. Olyat is mondanak, hogy “no tempo da carochinha” a bogárka idejében: ez mindössze annyit jelent, hogy régen, amikor még hittek a mesékben…

De ha már ennyiszer halljuk ezt a kifejezést, illene ismernünk magát a sztorit is. És most itt, a blogon is elérkezett a Carochinha ideje. Biztosan elnézitek nekem, ha nem egy az egyben a népmese szellemében fogom előadni, hanem amúgy glóriásan…

Volt egyszer, hol nem volt egy Bogárka, csúnyább nevén Csótánykisasszony (van, aki inkább Katicát lát benne, de szerintem ez felesleges szépítgetés): külön kégliben élt az erdőszélen, és roppant mód szeretett volna már szexpartnert találni, bár ezt akkoriban még úgy fogalmazták meg, hogy férjhez akart menni. Ehhez azonban ki kell nézni valahogy, ő pedig úgy érezte, hogy nincs egy rongya, amit felvehetne. Más változatokban magára az esküvőre kellett a zsozsó, hiszen hozomány nélkül a legszebb és legfeketébb csótányt se fogja elvenni senki.

Barátnőnk egy nap takarítás közben (hogy mindjárt a mese elején lássuk: nem csak szép, de még jó háziasszony is) talált egy pénzérmét, ami elégnek bizonyult ahhoz, hogy végképp rászánja magát a társkeresésre. Mivel még se az internetet nem találták fel, se az újsághirdetés nem volt divat, az önmarketing lehető legegyszerűbb módját választotta: kiült az ablakba és fennhangon énekelni kezdett:

Ki akarja elvenni a gazdag Bogárkát feleségül, aki még szépséges is ráadásul?

Figyeljük meg ezt a lényegre törő megfogalmazást: minden benne van, ami egy társkereső hirdetéshez kell: a termék esztétikai és anyagi felmagasztalása (az erős túlzás, hogy ne mondjam, csúsztatás, bár ki tudja, lehet, tényleg gazdagnak és szépnek érezte magát), valamint a szexuális felkínálkozás: de annak tisztázása is, hogy szigorúan a társadalmi szabályoknak megfelelően, vagyis az egyház által szentesített módon kerülhet sor a tranzakcióra. Mivel a népek, főleg a hímnemű népek vizuálisak (egy állatmesében is), a profilkép élő változata sokan dobott a hirdetésen. Végül is ki lehetett volna írni a ház falára is, hogy Bogárka szexpartnert keres hosszú távra, de a kapcsolatfelvétel így sokkal nehezebb lett volna. Ha belegondolunk, basszus, de jó lenne manapság is ilyen módon partnerre vadászni, ennyire őszintén és pofátlanul.

Ahogy felcsendült Csótányka csábos spotja, mindjárt elő is került az első jelölt (a gazdagság hangsúlyozása vonzotta-e őket, vagy szex ígérete, hát, tessék eldönteni). A változatok eltérnek abban, hogy hány állat vonult fel a Bogárka előtt, és pontosan melyek voltak ezek, de akár a kutya, akár a macska, akár a kakas, a szamár, a bika vagy a disznó kérte meg lelkesen az ablakban csücsülő kisbogár kezét, természetesen kiemelve saját pozitív tulajdonságait, Csótányka mindegyiket páros lábbal rúgta ki. Hogy miért? Igen egyszerű oknál fogva: egyiknek a hangja se tetszett neki, mert utálta a zajt, és attól félt, hogy a férjjelölt majd felébreszti őt meg jövendő gyerekeiket. Persze van olyan változat is, ahol a kifogások változatosabbak, de ez tűnik a eredetinek.

Nos, a kérők lesújtva távoztak, egyik se próbálta győzködni a Bogárkát, a nőstény ítélete megfellebbezhetetlen, ugyebár, ő pedig minden kudarc után újra elkezdett énekelni. Aki már keresett online társat, az tudja, mit élhetett át szegény. No, meg a pórult járt vőlegényjelöltek…

Persze, egyszercsak megérkezett a nagy Ő. Mibe, hogy nem találjátok ki, melyik állatnak jutott ez a szerep? Hát, az egérnek: Egér Jancsi volt a mesebeli herceg! A Bogárka különleges ízlésének ugyanis a lehető leghalkabb életforma felelt meg, amely a szőnyeg alatt is tud járni, ha épp az kell. Vagy az elegáns mozgása tetszett neki? Az ínyencségéről már nem is beszélve? Nem totojáztak, mindjárt ki is tűzték a lakodalom időpontját, és a kis Csótány, ahogy rendes háziasszonyhoz illik, mert nem csak takarítani szokott, hanem főzni is, feltette a levest, hogy mire hazaérnek a templomból, legyen mit zabálni.

Gondolom, sejtitek, hogy egy forró kondér nem véletlenül jelenik meg a boldog végkifejlet felé haladva egy állatmesében. A jegyespár elindult a templomba, de félúton Csótányka észrevette, hogy otthon felejtette a kesztyűjét vagy a fátylát, mindegy is. Egér Jancsi úriemberhez illően ajánlkozott, hogy hazarohan érte. Mikor azonban hazaért, nem tudott ellenállni az isteni illatnak, amely a leveses kondérból áradt. Felállt egy sámlira, levette a fedőt és megpróbált merni a forró léből. Nem fogom részletezni a borzalmat: bizony beleesett a kondérba és ott lelte halálát. A Bogárka megunta a várakozást, hazament, és nem találta Egér Jancsit: de nagyon furcsa szagot érzett.

Happy ending pedig nincs. Sőt, találtam olyan verziót, hogy a Bogárka megmenthette volna a kondérba esett vőlegényt, de inkább hagyta meghalni, azzal a felkiáltással, hogy az úgyis érdekből és nem szerelemből vette el. (Csak, mert farkaséhes volt, és ostoba? Ez a legtöbb változatban nincs benne: azokban a bogárka megsiratja pórul járt vőlegényét.) A Carochinha kifejezetten gyerekmesének számít. A kisebbik fiam azonban elsírta magát a végkifejleten. Meglehetősen brutális vég ez, akárhonnan is nézzük, és nem gonosz szereplőt sújt a végzet. (Igaz, állatmesékben ez gyakori, de ennyire durva nem szokott lenni.)

A nagy kérdés számomra, hogy mi itt a tanulság? Lehet, hogy nektek elsőre világos, de nekem egyáltalán nem. Mi a Bogárka bűne? Hogy szexuálisan kezdeményez? Hogy válogat? Hogy meggazdagodásával meg nem elégedve még szexpartnert is szeretne? Hogy a legjobbat akarja önmagának? Mert olvastam ilyen véleményt is: de micsoda néplélek az, amely arra tanítja az ifjúságot, hogy ne válogass, és ne akard a legjobbat, mert úgysem kaphatod meg?

Vajon az a Bogár bűne, hogy kérkedik a gazdagságával? Hogy rosszul választ, nem a megfelelő kritériumokat alkalmazza? (Miért, melyik állatot kellett volna választania, és milyen kritériumok szerint?) Egyáltalán nem kellett volna házasodásra adni a fejét, maradhatott volna szürke és szerény, és sepregethetett volna élete végéig? És az a verzió, hogy a Csótány segítségnyújtás elmulasztásával halálra ítéli a vőlegényét, mert az túl falánk volt, vagy mert érdekházasságot kötött? Ahány helyen olvastam a mesét, és a kommenteket, annyiféle verzió, és annyi tanulság jelenik meg… Őszintén szólva én átfogalmaztam a végkifejletet a gyerek kedvéért. Ti mit gondoltok a sztoriról?

Dura praxis – hat portugál fiatal rejtélyes halála

2013 decembere óta ismét intenzíven folyik az egyetemi beavatási szertartások, gólyacsesztetések és a diákhierarchia körüli társadalmi vita, miután a Meco-i tengerparton hat fiatal máig tisztázatlan körülmények között életét vesztette. Az egyetlen túlélő nem igazán beszél, illetve amit tőle meg lehetett tudni, az a legkevésbé sem derít fényt arra, hogy mi történt pontosan.

A portugálul praxe-nak (ejtsd kb: prás) nevezett gólyabeavatási és további fázisokban is működő csicskáztatási szertartásrendszerről már írtam korábban, ezért most nem térek ki rá részletesebben. Az, hogy a portugál egyetemista élete nem csak és nem elsősorban a tanulásról szól, még nem lenne meglepő, de az már kevésbé érthető, miért vállalják évről évre tízezrek, hogy szisztematikusan megalázzák őket, és miért nem tesz többet a “felnőtt” társadalom, az igazságszolgáltatás, vagy akár csak maga az egyetemi szféra azért, hogy véget vessen az atrocitásoknak.

Ami a tragédiát illeti, tényszerűen eddig az derült ki, hogy hét, a Lusofón Egyetemen tanuló diák (négy lány és három fiú) hétvégére leruccant a Sesimbra melletti egyik tengerpartra. Egy, az ún. Praxisbizottság által bérelt hétvégi házban szálltak meg, és december 15-én hajnalban kimentek a Meco-i strandra, nyilván nem azért, mert úszkálni szerettek volna az óceánban.

A mobiljaikat mind a szálláson hagyták, kivéve egyetlen embert, aki túlélte az egészet: ő João Miguel Gouveia, a dux vagyis a vezér. (Hogy mekkora fejes a dux ebben a rendszerben, az a már fentebb belinkelt posztól kiderül.) Gouveia tehát vitt mobilt, később emiatt tudta felhívni a mentőket.

Gouveia elmondása szerint csak flangáltak ott a parton, beszélgettek erről-arról, aztán hirtelen elsodorta őket egy hatalmas hullám, és egyedül neki volt annyi szerencséje, hogy nagy nehezen kievickéljen a partra, mert a hullám érkezésekor véletlen épp csak ő volt talpon, a többiek a homokban ültek. Arról, hogy a praxisnak bármi köze lett volna a dologhoz, nem szólt. Tudni kell viszont, hogy a praxisszertartások titkosak, és a résztvevőknek előzetesen meg kell fogadniuk, hogy soha senkinek nem fognak beszélni ezekről.

De mi történhetett valójában? Más, praxistudor diákok elbeszélései alapján, akik ismerik a dörgést denevér berkekben, a srácok  veszélyes játékot játszottak a parton.

Annak alapján, amit a jól informáltak mesélnek, elképzelhető egy olyan szcenárió, hogy a dux arccal a tenger felé állt meg, a többiek a tengernek háttal, egy sorban, elég közel a vízhez. A dux kérdéseket tett fel, és a többieknek válaszoltak, rossz válasz esetén pedig eggyel hátrébb kellett lépniük. Nyilvánvaló volt, hogy a játék kockázatos, mert azokban a napokban extrém magas hullámokat regisztráltak a portugál partokon, a szörfösök legnagyobb örömére. És az, hogy nem vitték magukkal a telefonokat, arra enged következtetni, hogy tudták, a készülékek eláznának. Vagy éppenséggel megtiltották nekik a mobilhasználatot, nehogy segítséget hívjanak – ez is egy lehetőség. (Már előző estétől nem volt elérhető egyikük se mobilon.)

A jelek szerint nagyon sok rossz választ adhattak az ominózus kérdésekre, mert mind a hatukat elsodorta egy nagy erejű hullám: holttesteiket az elkövetkező 10 nap során találták meg a hatóságok, a boncolások alapján nem lehetett megállapítani, hogy nagy mennyiségű alkoholt vagy drogot fogyasztottak volna, mert csak egy test volt még olyan állapotban, hogy ezt a tesztet egyáltalán el lehessen rajta végezni. A dux, amint említettem, az egyetlen túlélő, semmit nem mondott se a praxisról, se a játékról, se a kérdésekről, mindössze annyit jelentett ki, hogy őt is elkapta ugyanaz a hullám, csak szerencséjére ki tudott evickélni, még próbált a társai után menni, de egy 4 méteres hullám megakadályozta ebben. Ennél sokkal többet tényszerűen nem tudni, ugyanis ő maga egyelőre nem nyilatkozik, csak a családja adott ki közleményt arról, hogy természetesen együttműködik a hatóságokkal,  őt érdekli legjobban, hogy kiderüljön, mi történt, blablabla.

Annyi biztos, hogy a dux is volt bent valamennyit a vízben, nyelt is belőle szépen, aztán hányt – ennek a nyomait megtalálták a tengerparton. De hogy a hullám eredetileg őt is elsodorta-e, vagy csak utóbb ment be a vízbe, jobb esetben a társait menteni, rosszabb esetben csak azért, hogy előadhassa a kis meséjét, és ugyanúgy áldozatként tekintsenek rá, mint a többiekre, egyelőre rejtély.

Az eset már több mint egy hónapja történt, és a fiút csak most hívták be kihallgatásra, mégpedig  Setúbal-i Tengeri Rendőrséghez (Polícia Marítima de Setúbal). Az Államügyészség ezen a héten kérte fel végre a Bűnügyi Rendőrséget (Polícia Judiciária, röviden “pézsóta”) az ügy tisztázására, egyszersmind elrendelte a nyomozás titkosítását is. A napokban röppent fel a hír, miszerint João Miguel nem is az egyetlen túlélő: az egyik áldozat rokona azt állítja, hogy volt még ott a srácokkal egy ex-dux, akiről eddig senki nem beszélt. (Mivel a kiérkező Polícia Marítima balesetként értelmezte az esetet, nem zárták le a partot, nem kezelték bűnügyi helyszínként.)

Az információk csak lassan szivárognak, mert a diákokat folyamatosan fenyegetik a praxe-sal kapcsolatos történésekre vonatkozó hallgatási tilalom megszegése miatt, de ahogy telik az idő, egyre több szemtanú beszámolója is arra enged következtetni, hogy a dux által a tragédia napján röviden elmondottak nem felelnek meg a valóságnak.

Kérdés, kiderül-e valaha, mi történt pontosan, bizonyítható-e, tényleg João Miguel-e az egyetlen túlélő, ha más is volt vele, miért tűnt el a színről, miért nem segített. Az áldozatok szülei kétségbeesésükben ultimátumot intéztek a duxhoz, hogy mondja el végre, mi történt, nem bűnös senki, nincsenek bűnösök, csak tudni szeretnék az igazságot. Létrehoztak egy gmail címet is azok számára, akik szemtanúként akarnak jelentkezni, vagy más forrásból származó információkkal rendelkeznek a történtekről. A napokban többen is azt vallották, hogy előző nap látták a fiatalokat bokájukra kötött kövekkel masírozni, sőt, térden csúszni, a duxot meg egy gigantikus méretű fakanállal parádézni, volt, aki szóvá is tette a dolgot, de a fiatalok azzal hessegették el az aggodalmaskodókat, hogy ez a szertartás része, és egy életre szóló élmény, senkinek semmi köze hozzá.

Az is kérdéses, az eset befolyásolja-e majd bármilyen szinten a praxe-t, vagy minden megy tovább ugyanúgy, ahogy eddig, abszurd balesetekkel, gondatlanságból elkövetett emberölésekkel, hogy az emberi méltóságon esett sebekről most ne is beszéljünk – pedig azok még gyakoribbak.

Az “elmúltnegyvenév” Portugáliában – 1. rész

Az idei évfordulós dömpingben könnyen elsikkadhat, de a portugáloknak mégiscsak az a legfontosabb, hogy szegfűs forradalmuk 40. születésnapját ünnepelhetik majd április 25-én.

Persze ez az ünneplés nem lesz felhőtlen, sokan jönnek majd azzal, hogy ha tudták volna, mi lesz még 74-ből, bele se kezdenek, meg, hogy Portugália semmit nem javult az “elmúltnegyvenévben”… Hogy változott, és nem kicsit, azt azért elég merész dolog lenne tagadni, túlságosan is szembetűnő. De mégis, miben és mennyire?

A statisztikáknak megvan a maguk sorsa, jelentése és helye, és nem bízhatunk bennük 100%-ig, de mindenképp érdemes vetni rájuk egy-két pillantást, ilyen esetben még inkább. Én is ezt tettem, mikor megláttam a Público által megjelentetett infografikákat, amelyek nagyon szemléletesen mutatják be a négy évtized valóban hatalmas változásait. Vannak adatok, amelyek nem leptek meg különösebben, de vannak olyanok is, amelyekről ennyire pontos képet nem alkottam magamnak. A diagramokat nem tudom ide másolni, ha részletesen érdekel valakit, a linkben megtalálja mindet.

Az adatok jellemzően három korszakra vonatkoznak: közvetlenül a forradalom előttre, 1973-ra, majd 20 évvel későbbre, illetve a 2010-es esztendőkre.

Kezdjük a népesség alakulásával. 1973-ban kb 8 és fél millióan éltek Portugáliában, 93-ban majdnem 10 millióan, mostanra ez a szám tíz és félmillió. Első blikkre növekedésnek tűnik, de ha megnézzük a születési adatokat, elég gyorsan kiderül, hogy a 70-es évek óta folyamatosan és drasztikusan csökken a születésszám. 73-ban 1000 lakosra 20 születés jutott, 93-ban 11,4, 2012-ben 8,5. Mostanra értük el azt a szintet, hogy a halálozási arány meghaladja a születésekét.

Öregedő társadalomról van tehát szó: ma már 2 millió fölött van a 65 év felettiek száma, míg 14 év alatti gyerekből csak másfél milliót számoltak. 93-ban még több kiskorú volt, mint idős, de 20 év alatt ez az arány elég durván megváltozott.

Az egyik fő ok az anyasági támogatások nagyon alacsony mivolta, de ez persze nem magyaráz meg mindent. Míg 40 évvel ezelőtt az iskolázatlanság és a vallásosság, no meg a szociális háló hiánya is arra késztette az embereket, hogy ontsák magukból a gyerekeket (nem volt ritka a 6-7 gyerekes család sem), addig manapság egyre több lány jár egyetemre, egyre nagyobbak a fiatalok igényei, ugyanakkor egyre nehezebb önálló életet kezdeni (legalábbis a most elvárt szinten), és persze a vallás szerepe is csökkent. Arról nem is beszélve, hogy már alig valakinek jutna eszébe azért gyereket vállalni, hogy az majd öregkorában eltartsa. (A még létező nyugdíjrendszer más szemléletet alakított ki, de erre még visszatérünk.) Inkább a középkorúak tartják el nagyon sokáig a gyerekeiket.

A lakosságszámot persze nem csak a születési és a halálozási arány befolyásolja, hanem a migráció is, amely luzitán földön nagyon jelentős volt a 70-es években – és ma újra az. A migrációs diagram szerint, amely egyszerre nézi a el- és a bevándorlási adatokat, 73-ban 84.000-en többen hagyták el az országot, mint ahányan érkeztek (bevándorló nagyon kevés volt, a külföldi állampolgárok száma 74-ben 32.000), 93-ban elképesztő módon többen érkeztek az országba, mint amennyien elmentek, mára ismét az elvándorlás aránya a nagyobb, noha közben több, mint 400.000 külföldi él Portugáliában. A válság miatti emigráció egyelőre nem akkora mértékű, mint a 70-es évek elvándorlása, és ahogy korábban írtam, nagyon más a jellege is.

A 90-es években sokan jöttek a volt gyarmatokról, de főleg a 90-es évek második felében és az ezredfordulón Kelet-Európából is, főleg az ukrán bevándorlók száma volt magas. Én magam is a 90-es évek második felében erősítettem a statisztikát, egyszer meg is számoltak: a nagy ukrán hullám azonban már a távozásom után gyűrűzött be.

Folytatás nemsokára.

Vendégposzt: Nosso Lar (Otthonunk)

Eljött annak is az ideje, hogy vendégposzt kapjon helyet a Lusitania blogon: α Ursae Minoris, a noreg.blog.hu szerzője keresett meg egy brazil film (Nosso Lar) kapcsán még jópár hónappal ezelőtt, de őszintén szólva még csak nem is hallottam a műalkotásról.

Ő viszont időközben megnézte, és mivel úgy éreztem, a téma pont ide illik, megkértem, hogy írjon belőle egy kis posztot. Íme, az eredmény:

Science-fiction rajongóként egykor (immár két éve) felkeltette az érdeklődésemet ez a brazil film – futursztikus, érdekes műnek tűnt. Eleinte nagyon szerettem volna megnézni a filmet, kerestem magyar vagy angol szöveggel (mivel portugálul nem tudok), de nem találtam. Aztán már nem kerestem, de a minap teljesen váratlanul feldobta nekem a Youtube oldalmenüje a magyar feliratos változatot. Itt van:

http://www.youtube.com/watch?v=HDnUaY8TzLU

Nos. Ha már egyszer belekezdtem, akkor végig is néztem, de kár volt azért a száz percért. A film (teljesen, vagy legalábbis nagyrészt) a túlvilágon játszódik, a főszereplő halálával indul, és ezt követően az ő odaát zajló kalandjait mutatja be a történet. Egy frissen meghalt orvos útkeresesése a halál után, átértékelve, hogy mi is volt fontos az életben, és mi a fontos így, az élet után. Az ötlet tehát nem rossz, sőt, kifejzetten eredeti és izgalmas. De a film sajnos nem az.

Gyakorlatilag egy szájbarágós film, ami a Jehova tanúi vizuális ízlésvilágát ötvözi Paulo Coelho intellektuális mélységeivel. Az orvosról azt mondják lelkendezve a túlvilági telep vezetői, hogy micsoda rendkívüli felébredésben volt része – de a film során nem igazán jön át, hogy ez miben áll, túl azon, hogy rá kell jönnie, hogy az általa ismert (kikérdezésen és vizsgálaton alapuló) gyógyítás itt nem működik, ehelyett a páciensek fölé tett kézzel kell kihúznia belőlük a zöld fény formájában távozó betegséget. Meg talán abban, hogy rájön, hogy az életében többet kellett volna a családjával meg a saját lelkével törődnie, és kevesebbet a munkájával. Ezzel együtt a túlvilágon éppen egy volt betege az, aki őszinte szeretettel fogadja.

Ígéretes volt az a fordulat, amikor jön a hír a túlvilágra, hogy hamarosan kitör a II. világháború. Érdekes lett volna látni, hogy miként készülnek föl erre, hogy fogadják a sok új halottat, esetleg a hirtelen létszámgyarapodás hogy változtatja meg a túlvilági társadalmat. Ehelyett gyakorlatilag csak egy jelenet volt, ahogy jön egy nagyobb tömeg az érkezési oldalon (főleg ortodox zsidók), akiket kedvesen fogadnak az égiek. Kész, téma lezárva, a film visszaugrik az orvos szomorkodásaira.

A magam ízlése alapján azt mondanám, hogy ez egy nagyon rossz film. Ugyanakkor nem zárom ki teljesen az „It’s not a bug, it’s a feature” lehetőséget. Az utóbbi időben volt szerencsém pár japán és koreai filmhez, melyek ugyan furcsának tűntek, de mint utóbb meg kellett tudnom, ezek direkt… khm… olyanok, amilyenek. Mivel sem a dél-amerikai, sem a luzofón filmművészetben nem vagyok otthon, ezért nem zárom ki teljesen, hogy ez is esetleg egy remekmű a saját kultúrkörében. De azért remélem, hogy nem így van.

 

www.youtube.com

Mire jó a szüzesség? Véres jelenetek a portugál Grálregényből

Így Halloween környékén talán senki nem bánja, ha kicsit borzongunk és kirándulást teszünk a titokzatos középkorba, amely cseppet sem volt sötétebb, mint a mai világ, erre letenném a nagyesküt. Noha azóta sokminden megváltozott (legalábbis Európában), még fellelhető egy-két téma, ami sose megy ki a divatból. Itt van például a szex és a vér. Ha egy (mű)alkotáson, filmen, regényen belül mindkettőböl bőven akad, akkor garantált az érdeklődés, elég csak a vérelemző Dexterre vagy a megint nagyon felkapott vámpíros sorozatokra utalnom.

Naná, hogy nagy irántam az érdeklődés.

Ebben sem sokban különbözünk a középkori embertől, aki ugyancsak szívesen vette, ha véres jelenetekről hallhatott (hogy olvashatott, csak azért nem állítom, mert alig valaki tudott olvasni.)

Maximális szűziesség, nővér, el ne felejtse!

A szexcsaták blogban már írtam a középkori portugál lovagregényről, a Demanda do Santo Graal-ról (a Grál keresése, a továbbiakban Demanda), és a főszereplőről, Galaaz-ról (aki azonos az angol verziókban Galahadnak nevezett figurával). Nos, az ő vére kiemelt szerepet kap ebben a posztban is, mégpedig azon egyszerű oknál fogva, hogy élete végégig (nem, mintha hosszú élete lett volna) szűz maradt, és a középkori hiedelem különleges varázserőt tulajdonított a nemi szempontból érintetlen egyedek vérének, sajnos sokszor tulajdonosaik vesztére. A jelek szerint azonban nem volt mindegy, hogy fiúból vagy lányból származó vérről volt-e szó. Vajon melyikért lettek volna hajlandóak többet fizetni?

Pedig kicsit se látszom vérszomjasnak, ugye?

A XIII. század első felére (1230/1240) datált portugál grálregény kb olyan eredeti, mint egy átlagos magyar szakdolgozat, de plágiumnak azért nem nevezhetnénk, hisz nem is titkolja magáról, hogy franciából fordították, persze a középkori szokásoknak megfelelően nagyon szabadon (de azért nem úgy, mint a gugli). A Grál, amelyet boldog-boldogtalan hajkurász benne, az utolsó vacsora kelyhe: a hagyomány szerint a keresztre-feszítés után Arimatei József ebben gyűjtötte össze Krisztus vérét. Eredetileg egyébként a Grál bőségtálca, egyfajta terülj-terülj asztalkám volt, de millió mást is gondoltak már róla, a mai napig évente 3-4 könyv biztos felfedi a végső igazságot a témában.

Ahhoz képest, hogy termékenységi szimbólumnak indult, a Grál egész szép utat tett meg a szűzies vértartó szerepig

Az  a vallás, amely fő szertartásában vért itat papjaival (szerintük nem csak szimbolikusan), egyáltalán nem megy szembe olyan pogány elképzelésekkel, amelyek különböző testrészek és testnedvek varázserejére alapoztak. A középkor hiedelemvilágában élt és virult például az a meggyőződés is, hogy a lepra kiváltó oka a menstruációs időszak alatti szexelés, mert a női testből távozó vér tisztátalan, és ilyenkor kufircolni égbekiáltó borzalom. (Ebben egyébként a zsidókkal teljesen egyetértettek, mint biztos tudjátok, az ortodox nők máig 7 napot várnak a menzesz elmúlta után, majd rituális fürdőt vesznek és ezt követően gyakorlatilag kötelező a házastársi szex.) A mágikusan gondolkodó elme számára kézenfekvőnek tűnt, hogy a leprás tisztátalanságát egyedül szűzi (vagyis az ő fogalmaik szerint) tiszta vér ellensúlyozhatja. Tehát szűz embervérhez kell jutni, mivel pedig akkor se vártak sokáig az emberek a nemi élet elkezdésével, a legvalószínűbb célpontok gyerekek vagy egész fiatalok voltak. Elég hátborzongató, nem? A vérvádakra ezúttal nem térünk ki, mert nagyon messzire vezetne, arra viszont emlékeztetnék, hogy a katolicizmus vérmániája azóta sem enyhült, gondoljunk a szentek stigmáira és a vérkönnyeket ejtő madonnaszobrokra, hogy csak a legextrémebbeket említsük.

No comment…

A szűzi vér tehát ritka és (halálos bűn elkövetése nélkül) nehezen hozzáférhető kincsnek számított, a tehetősebb leprások számára azonban akadt némi remény, ahogy a Demandakét epizódjából is kiderül:

Hát, nem a magamfajta miatt fognak királylányokat kivéreztetni…

Az első történetben a már említett Galaaz (egyébként a méltán híres Lancelot törvénytelen fia) és a Pasifalként is nevezetes Perceval húga pár lovaggal  egy nemesúrnál száll meg. Perceval húga (mivel a regényíró nem méltóztatott nevet adni a leányzónak, csak így tudok hivatkozni rá, más verziókban Dandrane-ként említik) miután kideríti, hogy a vendéglátó lánya tíz éve leprás, mindjárt benéz az elkülönítőben dekkoló szerencsétlenhez, hátha tud valamiben segíteni. A borzalmasan deformálódott nő nagyon hálás a figyelemért, és kiböki, hogy egy jóslat szerint a leprája gyógyítható, de a gyógyászati segédeszköz meglehetősen spéci: egy bizonyos logresi lovag cilíciumáról van ugyanis szó, azt meg nem kapni a cilíciumboltban. Perceval húga nagy szervezésbe kezd, és végül sikerül elérnie, hogy Galaaz, merthogy a jóslat róla szól, kölcsönadja a kínzóeszközét, amelyen ott ragad megfizethetetlenül drága szűzi vére: a betegnek csak magára kell csatolnia a gyógyövet, és már gyógyultan távozhat is a karanténből.

Soft változat

A második epizód hosszabb, és nem csak diszkréten csöpögő, hanem jó sűrű és bőven mért adag vérről van benne szó, ha az előző sztori nem lett volna elég meggyőző. Galaaz, Perceval és a húga, plusz egy fő egy várkastély mellett halad el éppen, mikor egy kommandósnak kinéző lovag megállítja őket, és indiszkrét kérdést tesz fel a lánynak, mégpedig a szűzhártyája állapotát firtatva. A lány és lovag társai nem küldik el emiatt melegebb éghajlatra, hanem naiv módon még büszkélkednek is vele, hogy mennyire sértetlen még az a hártya. Erre a kommandós kijelenti, hogy akkor véradás lesz.

Véradásra alkalmas szűzlány 12 óránál

Perceval, az érintett bátyja kikéri magának ezt a stílust, hangsúlyozván, hogy itt nem akármilyen jöttment parasztgyerekről, hanem királyi vérből származó nőről van szó, na, ennél rosszabbat tényleg nem is mondhatott volna, mert ezt a véradást kifejezetten az ilyen VIP szüzek számára találták ki.

Az én véremre már semmilyen bélpoklos nem szomjazik, szerencsére.

Mindjárt jön is az egészségügyi személyzet: ezüstedénnyel felszerelkezve: mint kiderül, ezt az edényt kell vérrel megtöltenie minden királyi családból származó szűzlánynak, aki a vár mellett elmegy. (Minek vándorolnak az ilyen népek ahelyett, hogy a hátsójukon ücsörögnének?) Hogy ez hány deci vagy liter, az nem derül ki, de hogy nem kis mennyiség, az elég valószínű. (Az emberi testben 5-6 liter vér kering, és már 1-másfél liter elvesztése durva sokkhoz vezet. Egy normál véradásnál 4 decit vesznek le.)

A középkorban nem ilyen kíméletesen csapoltak.

Senkinek eszébe se jut megkérdezni, hogy minek kéne az a sok vér, de biztos, ami biztos, folyatnak jópár liter, kicsit se varázsserejű testnedvet, mert 100 kontra 3 arányban órák hosszat csatáznak. A várbeli seregből jópáran otthagyják a fogukat a pókember-superman-terminátor jellegű trió ellen küzdve, de döntésre nem jutnak. Estére megunják, akkor megint tárgyalásokba bocsátkoznak.

De megbeszélhetjük, kisasszony, hogyan szabadulhatna meg ettől a kellemetlen tulajdonságtól, ami miatt a vérét akarják venni.

Ahogy már sejtitek, egy újabb leprás esettel állunk szemben, megint xx kromoszómájú a beteg, csak ez nem várta ölbetett kézzel a megváltót, mint az előző lányka. Egy roppant kedves várúrnőről van ugyanis szó, akibe már csak hálni jár a lélek, de a jelek szerint az alattvalóinak még mindig . Ő is kapott jóslatot a lehetséges gyógymódról (ha orvos egy se akadt, jövendőmondó annál több), csak nem egy logresi lovagról, hanem egy szűz királylányról volt benne szó, a származásának meghatározását sajnos kispórolták a receptből. Azt viszont hangsúlyozta a szakember, hogy lányvérből nem elég pár csepp, annál jóval több kell, ugyanis az ajánlott kúra a szó szerinti vérfürdő. Erre fel azóta minden arra vetődő nemeslányt megcsapoltak a vöröskeresztesek, de mindezideáig hiába.

A szűzi vérnél tutibb gyógymód nincs, csak egy kicsit soká tart megtalálni az igazit. De időnk az van…

Nos, gondolom, valami magyar vonatkozás most beugrott. Kiről terjesztették, hogy lányok vérében fürdik, és milyen célból? Emlékszik rá valaki?

Egy dolog biztos, 4 deci vérben nem lehet fürdeni. Még 2 literben se nagyon, sőt, szerintem 5-6 liter is kevés hozzá. Arról nem is beszélve, hogy vérben fürdeni azért nem lehet, mert közben úgyis megalvad… Akárhogy is, az biztos, hogy az ezüsttál megtöltéséhez több vér kell, mint amennyit egy ember nélkülözhet. Vagyis itt nem holmi könnyed vérvételről, hanem sima emberölésről van szó. És akármennyire nem voltak orvosi ismeretei a középkori kóbor lovagoknak és lovagok nőrokonainak, azért ezzel ők is pontosan tisztában lehettek. (Elvérezni épp elég embert és állatot láthattak.)

Még hogy nem lehet vérben pancsolni…

Perceval húga mégis vállalja a dolgot. Galaaz tiltakozik, de P húgát nem lehet lebeszélni, még szépen érvel is a maga igaza mellett: valójában a világhír lebeg a szeme előtt (noha nem a sajátja, hanem a nemzetségéé), de úgy mellesleg azokat is meg akarja menteni, akik az ő védelmében vagy őt támadva halnának meg. Nos, majd a végkifejlet megmutatja, hogy ennek mennyi értelme volt. Másnap reggel az egészségügyi személyzet le is veszi a vért, majd a lány, miután rendelkezik saját holtteste sorsa felől (ne temessék el, majd találnak egy bárkát, arra tegyék és bízzák a tengerre), kiszenved, természetesen a lehető legkatolikusabb módon, áldozás után.

Imádom a festői romokat… Akár a Jóisten.

A várúrnőt megfürdetik a szűzi vérben, erre seperc alatt meg is gyógyul. A lovagok elkullognak a holttesttel, hogy felrakják az előre jelzett bárkára, ekkor következik be a váratlan és eléggé megkésett istenítélet, egy hatalmas vihar formájában. Mire Galaaz és Perceval visszamennek a várhoz, saját szemükkel is meggyőződhetnek róla, hogy az Úr, a maga ószövetségi tempójához hűen (érdekes, hogy a megváltás ténye nem változtatott a mentalitásán) kollektív büntetést alkalmazott és kiirtott mindenkit, épp, hogy csak hírmondót hagyott.  Utólagos nyomozás során kiderül, hogy P húga előtt tizenhárom szűz királylányt véreztetett ki az egészségügyi személyzet. Vagyis nem elég az, ha valaki szűz, csak egy bizonyos szűz vére tudja elérni a kívánt hatást, na de az se tart egy napnál tovább. Akkor mi értelme is volt az egész megmentősdinek? Ugye, hogy nem sok?

Reméljük, azért nem annyira retro 🙂

Ráadásul disznóság, hogy a teljesen passzív Galaaz vére sokkal hatásosabb, mint az önfeláldozó, nagylelkű névtelen leányzóé. A Demanda egyébként többször is utal rá, hogy a nők (ön)feláldozása totálisan hiábavaló, mert csak haláluk után lép közbe a Deus ex machina. A tanulság, ha egyáltalán van ilyen, hogy szűznek lenni sokszor egyáltalán nem éri meg, véres varázserő ide vagy oda. Ma már nem a szüzesség számít véradásnál, csak az, hogy legyünk 50 kg felett. Ja, amúgy a szexuális szokásainkról továbbra is kikérdeznek, melegek például nem adhatnak vért, ha még stimmel a legutóbbi infóm erről a kérdésről. Az ember azt gondolná, hogy az adott vért úgyis alaposan analizálják, akkor nem mindegy, kinek mi a szexuális orientációja? De ez a kérdés már túlmutat a poszt keretein.

Portugál borok és némi kaja Budán

Azon ritka alkalmak egyike ez, amelyekben italokról és ételekről ejtek pár szót, de arra ne számítsatok, hogy valami hozzáértő szöveget kaptok, már az ars poeticámban is megfogalmaztam, hogy ez nem gasztroblog, és ehhez tartom is magam. A fotók minden bizonnyal megtévesztőek lesznek, de a látszat csal, ne feledjétek!

Vajon miért megy a magamfajta “antialkoholista” egy olyan eseményre, mint a Budavári Borfesztivál? Nyilván, hogy nektek beszámoljon róla (nem is inni). Főleg, mert az idén ennek az rendezvénynek a hivatalosan beharangozott meghívottja Portugália. Még valami kajaféléket is belengettek a szervezők, és az ember szeme előtt ilyenkor felvillannak bizonyos, rég nem kóstolt finomságok. Nos, nézzük, volt-e találat.

A 2800 Ft-os belépő mellé kapott, nyakbaakasztós szütyőben hordozható üveg borospohárral felszerelkezve indultunk neki a kalandnak. (Bizony, nem bögréből vagy műanyag pohárból ittunk, ez azért stílusos – a poharat haza lehetett hozni.) Igen sokan és szigorúan felügyeltek arra, nehogy valaki illetéktelen bejusson a rendezvényre, egy történész kinézetű férfiember például külön testőrt kapott maga mellé, hogy megrendezhesse a kiállítást a Történeti Múzeumban, mert ingyér nem lehet csak úgy belógni. (Hogy az egész Várnegyed miért volt dugig tele rendőrökkel, azt nem tudom megmondani.)

A portugál szekció az OSZK mellett helyezkedik el, egy kajás standdal, és három boros pulttal, ebből kettő a portóinak szenteli magát, egy harmadik pedig könnyű asztali borokat kínál, köztük zöld bort is. Ami az árakat illeti, a legolcsóbbak decije 250 Ft, a portói 500 Ft-nál kezdődik, de lehet fél decit is kérni. Mit mondjak, nem ittam le magam. De aki  ismer, tudja, hogy máskor se szokásom. (Osztogattak kuponokat ide-oda, de spéci a portugál standokhoz nem kaptunk, meg addigra túl is voltunk a kóstolón, mire a kuponosok zaklatni kezdtek minket.)

Ha nem tévedek nagyot, a bemutatott borválasztékból kb minden kapható egyébként is Magyarországon, bár a nagyesküt nem tenném le erre. Most már zöld bort is több helyen be lehet szerezni, egész kommersz bevásárlóközpontokban is, hogy a portóiról ne is beszéljünk. (Bár jó az nagyon.) Ha volt igazi kuriózum, én nem láttam. A standoknál magyar hostess kisasszonyok töltögettek, akik ugyan igen dekoratívan néztek ki, de nyilván nem jeleskedtek a borszakértésben.

Ami az ételkínálatot illeti: noha léteznek portugál szakácsok a fővárosban, és biztos fel lehetett volna kérni őket (vagy nem? hogy megy ez?) az ott szereplő kajákat magyarok készítették, és őszintén szólva nem az volt a benyomásom, hogy echte luzitán ízlést tükröznének. Ami ilyen helyen simán elfért volna, a kis rákos vagy húsos fasírtka, a rissóis, nem volt sehol például (persze, hogy nem tudták, miről beszélek, mikor rákérdeztem). Akadt grillcsirke, de véletlen se frango de chorrasco (rácsok közé szorított csirke), amit pedig imádok. Végül sült szardíniát ettünk, elment, de emlékeimben finomabb ízek éltek, és kisebb darab halak, amelyeket egészben is meg lehetett rágni – ezeket nem lehetett. Hozzá bagettet adtak, ami nem rossz, bár ugyancsak nem tipikusan portugál kenyérfajta.

Gondoltuk még, hogy valami édességet lehet kapni, mondjuk a legismertebbet, a pastel de nata nevezetűt, de egy fia édesség nem szerepelt az étlapon. Mivel a tengeri herkenytűkért nem rajongok, ezeket kihagytam. Volt egy, azaz egy kávés stand is, de nem ám portugál kezelésben, pedig nem ártott volna népszerűsíteni a portugál márkákat meg ízelítőt adni abból, hogy milyen elkészítési módok léteznek: így az olasz megoldásoknál maradtam.

Maga a borfesztivál persze számos más programot kínál, és ott és akkor is millió mást ki lehetett volna próbálni, de nekünk ennyi fért bele másfél órába. Mitagadás, nem éreztem úgy, mintha akár pár percet is Portugáliában töltöttem volna, de a borok attól még jók. Próbáljátok ki, ha van időtök.

Még egy kis infó, mert még a hétvégén meg lehet rohamozni a rendezvényt:

127-es stand(ok): Vendégország: Portugália (portugál borok)
128-as stand: Arte e Cozinha – Portugália Ízei
26-os stand: Nemzetek Sajtversenye: SEIA nyers juhtejes kemény sajt, paprikás kéreggel (Serra de Estrela régió)

 

Ne sértődj meg, ha fejbe csapnak egy kalapáccsal!

Ma sötétedéstől beköszönt a Shakespeare álmáról is nevezetes Szent Iván-éj (vagy Szentivánéj?).

Szerte a világon rengeteg helyen kirúgnak a népek a hámból, de mi most csak egyetlen városra koncentrálunk ezügyben, mégpedig az Invictára. Vagyis Portóra. (En passant érdemes azért megemlíteni, hogy az UNESCO éppen most nyilvánította Coimbra 1290-ben, Dénes király által alapított egyetemét a világörökség részének. Egyszer nézzétek meg a várost, de főleg az egyetemi könyvtárat, az tényleg mesés – lásd alább.)

São João [ejtsd: szao zsoáo], akit a portóiak városi szentként tisztelnek, nem más, mint Keresztelő Szent János, róla  tartja úgy a katolikus egyház, hogy június 24-én született. De éppen ezen az éjen (a június 23-ról 24-re virradó éjszakán) valójában nem a Jézus eljövetelét bejelentő és már magzatként is miatta rugdalózó (lásd M. S. mester Vizitáció című, jól ismert festményét alább), később hippi módra a pusztában éldegélő, paleolit diétát követő és a Jordánban szabadstrandot üzemeltető, majd pályafutását levágott fejként egy ezüsttálcán befejező János miatt van felhajtás igazából, bár ő sem volt unalmas figura… Igazából a nyári napforduló adja az apropót. A keresztény egyház azonban ügyesen rátelepítette a már létető pogány népünnepélyekre a saját legütősebb emléknapjait, vagyis a téli napforduló karácsony lett, a nyári meg Szent János – vagy, ahogy mifelénk mondják, Szent Iván-éj.

De nézzük, mi mindent művelnek a portóiak ezen a jeles estén illetve éjszakán. Életemben egyszer szántam rá magam, hogy részt vegyek ezen az össznépi hepajon, merthogy rendkívül kellemetlen dolgok tudnak történni az ember fiával és lányával odakint. Konkrétan kalapáccsal ütögethetik a fejünket az ellenkező nem tagjai, igaz, maradandó sérüléseket azért elég nehéz így szerezni. Mégis, hogy kerülnek az óriáskalapácsok az utcára? A kalapácsos sztori 1963-ban kezdődött, amikor is egy műanyaggyártó iparos ember kitalálta, hogy bővíti a játékkínálatát, és némi só-meg borstartók alapján inspirálódva, amelyeket valahol külhonban látott, kifejlesztette az évszázad találmányát. Nyugodtan porosodhattak volna az új cuccok a kirakatokban, ha nincsenek azok a mitugrász egyetemisták (nem a coimbraiak, a portóiak), akiknek sose elég a zűrzavarból meg a polgárpukkasztásból, és a szalagégetésre mindenképp valami igazán ütős és zajos új játékszert szerettek volna. (A szalagégetés egy monstre egyetemi ballagás a város összes diákjának részvételével, több napos vonulgatás, énekelgetés, koncertek, sör, virsli, nők, szeméthalmok, és minden egyéb, ami belefér, ha kicsit érdekel az  egyetemi élet, ebben a posztban ecseteltem.) Nos, Manuel António Boaventura megadta nekik, amit kértek, a műanyag kalapácsok formájában. Az invenció akkora sikert aratott (naná, minden sikert arat, ami giccses és lármát csap), hogy a portói kereskedők elárasztották megrendelésekkel Boaventura urat, aki nem győzte gyártani a kalapácshalmokat: ugyanis a São João-n is ki kellett ezeket próbálni.

Szalagégetési felvonulás, kartonkatonákkal és hús-vér lánykákkal

Ha a portóiak beleszeretnek valamibe, akkor nincs bocsánat, mindjárt hagyománnyá avatták a kalapácsozást, főleg, mert a csajozásra is alkalmas volt, 5-6 évig nem is volt gond, akkor néhány politikus megelégelte a városházán, hogy így rombolja a nép a nagy ünnep méltóságát, és benyújtottak egy keresetet a kalapácsok betiltását követelve. Ne feledjük, ez még a 74-es forradalom előtti időszak… Ki is jött a rendelet, miszerint szigorú pénzbüntetés róható ki arra, aki kalapácsolni mer, de a népek akkorra már túlságosan belehabarodtak az új játékba, és nem voltak hajlandóak lemondani róla. 73-ban, egy évvel a forradalom kitörése előtt a Legfelsőbb Bíróság döntése alapján a kalapácsokat visszahelyezték állampolgári jogaikba, azóta nem lehet tőlük megszabadulni.

Aki mégsem a kalapácsra szavaz, annak még marad a póréhagymával való püfölés: fejbevágás, egyéb testrészek megtámadása, esetleg a hagyma képünkbe dörgölése: mind belefér a jópofaságba.

A festa tipikus növénye a manjerico (bazsalikom), amelyet kis vázákban árulnak, apró zászlót tűznek bele, és a srácok bírják meglepni vele a kedvesüket. Úgy rémlik, én is kaptam egyszer, de régen volt …

Portóban tehát ma este nem illik aludni, a Ribeirán, a folyóparton gyülekeznek mindazok, akiknek a nagy krízis közepette még van kedvük, szardíniát és farturát zabálnak (utóbbi fánkszerű, baromi hizlaló tészta, porcukorral megszórva, a hamburgeradóra igencsak esélyes lenne), és remélhetőleg vinho verdét, zöld bort isznak (de lehet sört is, persze). Jó szórakozást nekik, és mindenki másnak is, aki a világ valamely részén a nyári napforduló miatt issza le magát.